A népviseletes ruhák készítője – riport Bárány Istvánnéval

klarineniMindig megnézem a népviseletbe öltözött lányokat, asszonyokat, akár a templomban, akár a rendezvényeken. A szép palóc ruhákat már egyre kevesebben tudják elkészíteni. Varsányban Bárány Istvánné még mindig nagyon sok népviseletes ruhát megvarr. Klári néni kérésemre fogadott Kossuth úti otthonukban, és mesélt nekem arról, hogy hogyan, és kitől tanulta meg ezeknek a gyönyörű ruháknak a készítési módját.


Klári nénit is meg szoktam ám nézni a templomban, ha népviseletben van. Igaz, hogy nem értek ehhez, de fényképezéssel foglalkozó emberként, azt látom, hogy nagyon szép ruhákat hord, és a színeket is jól össze tudja válogatni. Szóval tudja viselni ezeket a ruhákat.

– Igen már többen is mondták, ha népviseletbe vagyok még a templomba sem úgy lépek be, mint szűk szoknyában. Sokszor mondom is, abba úgy kell menni. Fiatal koromban anyu mindig mondta is nekem, hogy tisztára olyan vagy, mint Kuris Tera nénéd Rimócon. Az is mielőtt belépett a templomba az ajtóban még megigazította magán a ruhát, az ingvállat, kihúzta magát, és úgy ment végig a templomon.

Klári néni akkor meséljen nekem a fiatalkoráról, az életéről, hogyan tanult meg varrni?

Kuris Tera nenémet, aki Rimócon volt menyecske nagyon szerettem, ı nagyon sok mindenre megtanított engem a varrás terén. Régen Kuris szülémnek volt varrógépe, őhozzá sokan hoztak mindenféle varrni valókat, mert nagyon tudott ám ı varrni. A lányok közül nem nagyon akartak azon a gépen varrni, de én ha szabad volt a varrógép mindig odaültem. Tehát már kiskoromtól kezdve érdekelt ez a dolog. Nekem akkorában mindig az volt az álmom, hogy amikor üres volt a gép én odaülhessek, és megtanuljak rajta varrni. Mindig az volt a vágyam, hogy ez sikerülhessen, megtanuljak varrni. Már amikor láttam, hogy szülém elkezd varrni, én fogtam gyorsan egy rongyot, és odatelepedtem melléje tanulni. Vagy ha éppen nem volt ott, akkor gyakorolgattam azon a régi zinger varrógépen. Szüle megmutatta rajta, hogy hogyan kell kezelni. Emlékszem 10 éves lehettem, amikor a tehenekhez jártam Kuris szülémmel, ı leültetett maga mellé, és keresztszemeket kezdett el tanítani varrni nekem. Még most is megvannak azok a törülközők, amik akkor készültek. Szülém sokszor mondogatta nekem, hogy lányom sose leszel szegény, ha megtanulsz varrni, mert ha nem lesz pénzed, megvarrsz egy szoknyát vagy valamit, odaadják érte a pénzt, aztán mehetsz a boltba vásárolni. De igaza is volt néki, ezt már csak most látom. Amikor aztán szülém meghalt, nekünk már nem volt varrógépünk, mivel anyunak négy gyereke volt, sok volt a házkörül a munka, nem ért rá a varrásra. Kevés volt szegénynek az ideje, mivel két családot kellett eltartania Csano nagyapámat, meg persze bennünket is. Én akkorában Faragó nenémhez mentem le varrni tanulni. Neki is volt gépe és ha egy kis szabadidőm volt, hozzájártam tanulni. Nenémhez akkor nagyon sokan jártak varratni, megvarrta ı az ingvállat, szoknyát, mindent. Én még általános iskolás voltam, amikor neném megtanított szoknyát, szakácskát varrni, szoknyaszegések, paszpalérok elkészítésére, hímezni, sok mindenre. Még most is úgy varrok ahogyan a régiek tanítottak engemet. Van aki egészen másképpen varrja a ruhákat, mint én. Már tizenöt évesen neném felbíztatott, hogy varrunk nekem kerekszoknyát, és a segítségével meg is csináltam. Az ingvállat persze még akkor nem tudtam elkészíteni, mert nehéz ám azt megcsinálni, még most is van olyan asszony, aki már leélte az életét, de még most sem tudja megvarrni az ingvállat. Neném bezzeg azt mondta nekem, hogy addig nem megyek el tőle, míg meg nem tanulom. El is készült az első ingvállam, amit én csináltam magamnak, nagyon szépre sikeredett. Emlékszem a Tótpá Mariék lagzijára lett készen 65-ben. Még fényképen most is megtudom mutatni. A lakodalomra az egész garnitúra ruhámat meg tudtam csinálni, és viselni tudtam.

Tehát akkor a régi hagyományok szerint készíti el a viseletet?

– Igen. Hiszen én szülémtől kezdtem el tanulni, ı a saját anyjától és így tovább.

Az általános iskola elvégzése után mit tanult Klári néni?

– Az általános után nagyon messzire kerültem, Majkra mentem el tanulni mezőgazdasági szakmunkásiskolába. Amikor aztán onnan is kimaradtam 1966-ban, dolgoznom kellett járnom, a helyi szövetkezetben helyezkedtem el. Persze amikor a szabadidőm engedte még mindig varrogattam. 1967-ben férjhez mentem, aztán meglett a két gyermekem, én öt évig voltam GYES-en. Ezalatt az idő alatt pedig sapkákat, sapkakendőket horgoltam Varsányba, Rimócra, Sipekre. Sokan mondták akkor is nekem, hogy nagyon nagy a kézügyességem. GYES után visszamentem a Tsz-be dolgozni, de sokat betegeskedtem, gyengélkedtem, itthon is sok munka volt, építkeztünk. Aztán megalakult a Háziipar, vettünk egy varrógépet, és én azon dolgoztam. Tizenegy évig voltam a Háziiipar alkalmazásában.

Mit kellett ott csinálnia, miket varrt akkoriban?

– Könyvjelzıket, tőpárnákat, vállkendőket, blúzokat. Volt olyan, hogy a könyvjelző egy nap alatt négyezer darabot is meg kellett csinálnom, mert az elnök külföldre vállalt be egy nagy szállítmányt. Kihozták hozzám az anyagot méterben, ki kellett szabni, és be kellett szegni. Persze az egész család be volt fogva a munkába. Nagyon sokat kellett dolgoznom éjszaka, a család jött haza, ennivaló kellett, a ház körüli dolgokat is el kellett végezni. Így hát éjszaka is dolgoztam, persze pénz az nem nagyon volt. Akkor nagyon megtanultam a varrás minden csínyját-bínját, rávitt a kényszer a gép megszerelésére is. Tizenegy év után megbetegedtem, és azután álltam rá a bıszoknya készítésére. Ugyanis többen is kérdezgették tılem a faluban, hogy nem varrok, aztán gondoltam egyet, és válaszoltam, hogy de varrhatok. Hát így kezdődött el ismét nálam a lánykoromban tanultak folytatása. Persze, hogy megtudtam csinálni, hiszen megtanítottak rá, meg aztán saját magam is rájöttem sok mindenre. Jöhetett bármilyen munka, én mindent mindenkinek megtudtam csinálni. Sokat hímeztem is másoknak, pénzért. Én mindig azt mondtam, hogy előttem tehetetlen van, de lehetetlen nincs. Az élet sok mindenre megtanított. Volt úgy, hogy egész nap nyomtam a varrást, de már ebédre kellett valamit főznöm a gyereknek, aztán éjjel folytattam tovább a munkát, ritkán volt, amikor éjfélnek ezen a felén lefeküdtem. De nagyon szerettem, szeretem csinálni. Ha például beszedtem egy szoknyát, szerettem nézegetni, hogy milyen lesz, milyenre szárad, meg amikor a minták kialakulnak egy szakácskán. Úgy örültem neki, hogy nem is igaz.

A lánya, Ildikó sokszor felöltözött népviseletbe?

– İ három éves korától kerekszoknyába vitte a lobogót, nagy barátnők voltak a Manci lányával Bettivel. Minden ruhát én varrtam meg nekik, nagyon sokat jártunk velük a Szentkútra. Aztán később Máriás-lányok lettek, varrtuk is nekik Mancival a vasalt szoknyákat, s mentünk velük a búcsúkba. Amikor ők férjhez mentek, jött a Szita Magdi két lánya, akkor aztán nekik varrtam a ruhákat, öltöztettem őket, de Máriás-lányok az Ildikó ruhájában voltak ők is. Még most is öltöztetem őket, egy-egy ünnep alkalmával. Mostanában sokszor mondogatom is Ildikónak, hogy kiskorodban ahogy szerettél öltözködni, már most úgy nem szeretsz. Mondja is ı nekem sokszor, hogy pihenjél inkább édesanya, de én a pihenést feladom. Nekem minden vágyam az, hogy leüljek, és csináljak valamit, varrjak, hímezzek. Amikor régebben a kórházban voltam, többször is kérdezték tılem az orvosok, hogy honnan van bennem az a nagy élni akarás. Mert ők nem tudták, ha én hazajövök nagyon akarok élni, mert itthon vár rám a sok munka. Csak csodálkoztak rajta, hogy mit csinálok, miket varrok száz forintért. Kérdezték is tılem, hogy miért ilyen olcsón varrok, szegény a nép feleltem. Néha nem is mertem megmondani, ha kérdezték, hogy mivel tartoznak, mert nem tudtam, hogy van-e annyi pénze az illetőnek, amennyit kérni akartam. Megesett az is, hogy amit nappal megvarrtam, azt éjszaka szétszedtem, mivel nem tetszett. Ha pedig nem tudtam valamit megcsinálni, akkor ráültem a biciklire, és Rimócra mentem nenémhez. Amikor férjhez mentem, és anyósomékhoz kerültem, ı is sok mindenben segített nekem, meg sok mindent meg is tanított nekem. Anyósom sokszor azt mondta, hogy azt nem kérdezik meg, hogy mennyi ideig hímzel, vagy varrsz meg valamit, de viszont azt megkérdezik, hogy ki csinálta. Amikor a törököktől behozták azt a sok szép anyagot, én mindenkinek elvállaltam a varrást. Sokan nem tudták beszedni, mert kiugrott. Ha én egyszer begőzöltem, az utána már nem jött ki. Nagyon jók és szépek voltak azok az anyagok, igaz nehezen jöttem rá, hogy hogyan kell vele bánni. Pásztor Rozi sok mindent megmutatott nekem Rimócon, tőle lestem el, aztán magam is sok mindenre rájöttem. Amikor már a férjemmel utól értük magunkat, felépült a házunk, én is megengedhettem magamnak, hogy vegyek pár szoknyára való anyagot, de persze mindent magamnak csináltam meg. Mivel megbetegedtem, nem tudtam elmenni dolgozni, de otthon tudtam varrni. A jó Isten adott hozzá mindig erőt, és kitartást. Nagyon megnyugtat engem a varrás, nagy nyugalmat érzek ha leülök és ezt csinálhatom.

Tavaly amikor felöltözködtem népviseletbe magam is láttam, hogy Klári néninek milyen sok szép ruhája van. Azt hiszem több személyt is fel tudna egyszerre öltöztetni.

– Hát igen. Tavaly a fesztiválon lengyelek szerettek volna felöltözködni a varsányi népviseletbe. De mondták, hogy nagy baj van, mert nyolc személy szeretne felöltözködni. Persze ez nem jelentett akadályt, fel is tudtam mind a nyolcat öltöztetni. Örültek is neki nagyon, csinálták a fényképeket.

Mostanában vásárol-e még anyagokat, ruhákat?

– Ha látok valamilyen szép ruhát, vagy anyagot, még most is fáj a szívem. Persze van olyan is, hogy csinálok magamnak is.

Felmerült bennem a kérdés, hogy mi lesz majd ezzel a sok szép ruhával?

– Hát lehet, hogy nem kell majd ez senkinek, pedig nagyon sok pénz van benne, meg a sok munka. Néha gondolok rá, hogy már én is 61 éves vagyok, ha én nem csinálom, ugyan lesz-e valaki aki majd megcsinálja ezeket a ruhákat. Ha a hagyomány tovább él, majd el lehet őket adni. A kicsik, az ovisok is nagyon szépek ezekben a ruhákban, a hagyományok szeretetét csak így lehet kisgyermekkortól ápolni. Nekem sok kis ruhám is van, mondják is sokan, hogy adjam el, de én nem adom. Egyébként is ezeknek nincs ára, megsiratnám őket, hiszen ezek a saját munkáim. Majd itt marad, és a gyerekeim majd kezdenek vele valamit. Képzeld el van olyan kendőm, ami130 éves. Kézimunka, lyukkal vart madeirás minta, ami sima batisztra van készítve, a mintát saját maguk alakították ki a varrás során rajta. Sokat mondom is a gyerekeknek, hogy őrizzék ezt meg. Már más a világ. Egy felgyorsult, rohanó világ vesz körül minket, a mostani gyerekek már nem igazán a varrással, hímzéssel foglalkoznak, mint mi a gyermekkorunkban, ők már szabadidejükben tévéznek, számítógépeznek. Hiába a régi kor, amelyben gyermekként én is élhettem már letőnt. Mindegy, amíg tudok, én addig dolgozom, varrok. Majd meglátjuk mit hoz a jövő.

Szöveg, és fotó: Bárány Bernadett

A népi kötés-minták szakértője – Slingár Pálné

ilusneniNemrég Ilus néninél, Slingár Pálnénál jártam. Egy délután az ı munkáiban, kötéseiben gyönyörködhettem. Arra kértem, hogy meséljen nekünk egy kicsit magáról.

Már gyermekkorom óta megszerettem a kötést. Iskolás voltam ekkor, a mi korosztályunkat nem tanították rá, csak akik évfolyamban követtek minket, azokat a tanulókat. Én tehát a fiatalabbaktól tanultam. Sosem felejtem el, mintha most lett volna 13-14 éves lehettem, Csócsa Mari néni ablaka alatt volt egy hosszú lóca, oda ült le mellém Bözsi, Szita Bálintné, és én tőle tanultam meg kötni. Azóta is csinálom. Apám akkor még a traktorállomáson dolgozott és ott a törlőrongyok között nagy szép fonalak voltak, amelyeket mi kihúztunk, kibontottunk és én ezzel tanultam meg lajbit kötni.

Bármilyen mintát lekötöttem, meg lekötök a mai napig is. Eleinte Szlovákiából vettem a kötőtűt, majd rájöttem arra, hogy a német kötőtűk a legjobbak. Már sokfélével próbáltam, de például a magyar tőn nem csúszik annyira a fonal. Persze többféle mérető kötőtűm van, a lajbit például két és felessel kötöm, azért hogy azon jó legyen majd varrni is. Nagyon sok mintám, sok könyvem van. Persze sokan csak úgy jönnek ide hozzám, hogy láttak valakin valamilyen mintát és azt szeretnék ők is, vagy hoznak egy lajbit, vagy szettert, hogy olyat szeretnének. Általában a fonalat is ők hozzák. Mindig van mit csinálnom, most is húsvétig három szettert is meg kellene kötnöm. Általában a népviseletekhez való lajbikat, szettereket csinálok, ezenkívül női, férfi pulóvereket. Kötöttem már és ma is kötök Hollókőre, Rimócra, Nógrádsipekre, Nagylócra, Szécsénybe, Ilinybe és természetesen Varsányiaknak is. Ezek mind hagyományőrző csoportok tagjai. Amikor látom fellépni a különböző hagyományőrző csoportokat meg tudom mondani, hogy kinek készítettem én a ruháját. Most is van elkezdve hat lajbi is, Veri néni felköti az elejének és hátának az alját én pedig folytatom és befejezem azt. A mellényeket persze én is varrom ki, nem is hagynám senkire ezt a munkát. Van egy nagy, kockás füzetem, amely tele van mintákkal, innen dolgozom. A lajbikra csak a csipkét teszi rá más, Szekeres Veri néni szépeket horgol. Sokan jönnek hozzám tanulni is. Ebben a szobában szeretek dolgozni, ahol most vagyunk, mert jó világos. Este pedig jó ez a kislámpa nekem. Van úgy, hogy este 10-11 óráig is kötök, de már ritkábban, mert eléggé elfáradok a nap végére. Nemrég voltam kórházba és persze ott is kötöttem, egy fiatalembernek nagyon megtetszett, amit csináltam. Később tudtam meg, hogy ez a fiatalember egy orvostanhallgató, és Ő rögtön kitalálta, hogy lajbi lesz abból, amit kötöttem. Végül az is kiderült, hogy szécsényi és azért ismeri annyira a népviseleteket. A kötést szoktam mondani, hogy lassan már behunyt szemmel is tudnám csinálni. Dolgozok, közben pedig a tévét is tudom nézni, például a helyi tévét is nagyon szeretem. A kórházban is sokaknak feltűnt, hogy néztem a tévét, a kezem meg eközben is járt. Nem győztek csodálkozni rajta. A háziiparban is dolgoztam, bedolgozóként. De itt nem kötéssel foglalkoztam, hanem rojtozással. Bár ezidőben is kötöttem, ha éppen nem volt munka a háziiparban. Amikor építkeztünk nagyon sokan segítettek nekünk, én cserébe pulóvereket, szettereket,  lajbikat kötöttem nekik. Ha én meghalnék még föld sem kellene rám, csak betakarnának azzal a sok általam készített ruhával, aztán már be is lennék fedve. Nagyon örülök, és jól esik ha jönnek hozzám, szeretnek engem, tetszik nekik az, amit csinálok. Látom az asszonyokat az általam készített ruhákban fellépni. Mindez engem nagy örömmel tölt el, erőt ad a mindennapok megéléséhez. Sokan kérdezgetik, hogyan győzöm ezt a sok munkát, de az az igazság, hogy engem ez éltet. Beleőrülnék, ha itthon semmit sem tudnék csinálni. Hiába, hogy ilyen állapotba vagyok, de megmondom neked őszintén a két kezemet nem adnám oda két jó lábért. Nem adom fel a reményt, és elmondhatom, hogy az életemet, az életünket nem hiába éltük le. Két gyerekünk van, akiket iskoláztattunk, felneveltünk, ők már élik a saját életüket. Házunk van, mindenünk meg van. Sok a rokonság, a barátaim, jóakaróim, akik körülvesznek engem. A lányom is sokszor megkérdezi, hogy miért van nekem mindig ennyi munkám, minek jönnek hozzám ennyien. De sok asszony a védelmébe vesz engem, hisz gyakran hangoztatják, hogy az én munkáim a legszebbek, és szeretik azt, amit csinálok. Sokan megkérdezték már, hogy Ilus néni meddig csinálja még ezt. Erre csak egy válaszom lehet, amíg a jó Isten megengedi addig, ha már İ nem engedi meg, nem csinálhatom.

Őszintén kívánom, hogy még sokáig így legyen. Engedje a jó Isten Ilus nénit dolgozni, hogy munkáinak még sokan örülhessenek a környéken.

Szöveg és fotó: Bárány Bernadett

Életük a tánc – Oláhné Csercsics Ivett és Oláh József riportja

olahjozsiPár hete egy művész házaspár, Oláhné Csercsics Ivett és Oláh József otthonában jártam, és velük beszélgettem. Tudom, most ők tiltakoznának, hogy nem táncművészek, de szerintem azok. A magas színvonalú tudás teszi azzá őket, olyan emberek, akik igencsak „jól beszélik” a tánc nyelvét, képesek közvetíteni a tánc által a mondanivalójukat, képesek „beszélni a táncukkal”. Ezáltal a fellépéseiken felejthetetlen élményt nyújtanak a közönségnek. Szerintem ezt kell elsajátítania, és elérnie egy jó táncosnak. Mindig is szerettem volna őket megismerni közelebbről, megtudni, hogy vajon ők honnan indultak, hogyan kezdték el a táncot, hogyan jutottak el erre a profi szintre. Ebben a riportban, amit velük készítettem beszélgettünk a táncról, ami betölti a mindennapjaikat, de ennél többről is, a gondolataikról, az érzéseikről, az életükről.

A tánc ismerete, szeretete honnan, hogyan kezdődött nálatok? Józsi, nálatok a családban táncol, táncolt valaki?

Oláh József: 8 éves koromban jöttünk be a szüleimmel Szécsénybe lakni, mert előtte Nagylócon éltünk. 10 éves koromban kezdtem el táncolni Domszki Gyurinál, Ő tanítgatott minket, gyerekeket. Apu zenész, ugyanúgy mint nagyszüleim is, anyukám gyermekkorában táncolt, de a szülei nem engedték őt messzebbre fellépni. Aztán a nagyobbakhoz kerültem, Őze Jancsihoz, tulajdonképpen ı látott bennem valamit, tehetséget. İ akkoriban alapító tagja volt a Nógrád Táncegyüttesnek Salgótarjánban. Emlékszem, az első próba után – hazafelé menet- már mondta nekem, hogy van egy jó csoport Salgótarjánban, és hívott oda táncolni. Nagyon megörültem neki, elmondtam ezt anyunak, aki beleegyezett, hogy odajárjak. El is mentem a Nógrád Táncegyüttesbe, ahol egyedüli romaként, sőt egyedüli új táncosként csöppentem bele a társaságba. Egy olyan csoportban ahol 30-40 éves volt az átlag korosztály, én viszont 17 éves lehettem. Az együttes vezetője Mlínár Pál volt, aki jelenleg Békéscsabán dolgozik. Itt már komolyabb szinten kezdtem el a tánccal foglalkozni.

Nehéz volt ebben a profi csapatban kezdőként érvényesülni?

Oláh József: Nem, mivel nagyon segítőkészek voltak a beilleszkedésben a csoport tagjai, illetve segítettek abban, hogy be tudjak kapcsolódni a táncokba. Nagyon sok helyen jártam az együttessel, már abban az évben 1986-ban Belgiumba mentem velük. Majd rá egy évre szőkített létszámmal, de én is benne voltam már a csoportba, akik 3 hétre Izraelbe utaztak fellépni. Persze számomra szülői beleegyezés kellett, mivel nem voltam még 18 éves. Tehát táncoltam és közben dolgozni jártam, akkor éppen Hollókőre. A szüleim nem engedték tovább tanulni, dolgoznom kellett. Emlékszem reggel 5 órakor keltem, dolgoztam, majd hazajöttem, ettem valamit. Aztán már jött is értem Őze Jancsi a Trabantjával, és mentünk próbákra. Majd nem sokkal azután hogy leszereltem a katonaságtól megismerkedtem Ivettel. A Boróka együttessel kezdtünk, persze előtte én már tanítottam egy lánnyal a Csillingelőben.

Tehát elérkeztünk a közös élet, a közös munka kezdeteihez. Ivett nálad hogyan kezdődött a táncolás?

Hát Józsival. Igaz gyerekként én már táncoltam a Nógrád Táncegyüttes alatt a Viganó Táncegyüttesben, de ez nem volt annyira erős indíttatású, sosem gondoltam volna, hogy ezzel fogok foglalkozni. Én ugyanis zenésznek készültem, fuvoláztam, zeneművészeti szakközépiskolába jártam Budapestre. Amikor megismerkedtünk Józsival vált ez inkább komollyá. Aztán nagyon sokat tanultunk, sokféle táncot, sőt még most is tanulunk, mindenfelé járunk és fejlesszük saját tudásunkat. Tehát én inkább zenésznek készültem, de nagyon szorosan összefügg ez a két szakma. Most is ha zenei részről van szó, a koreográfia zenei részéről van szó, akkor ezzel én foglalkozom, ezt én csinálom. Szoktam is mondani a gyerekeknek, akiket tanítunk, hogy jó táncos csak akkor leszel, ha egy kicsit a zenéhez is értesz. Az előbb beszélgettünk a beilleszkedésről, ezzel kapcsolatban szeretném elmondani, hogy a művészet nagyon fontos dolog az ember életében, és az a tapasztalatunk, hogy egy bizonyos szint fölött nem számít az, hogy honnan jöttél, milyen a származásod, csak a tudásod számít, és hogy mit közvetítesz. Elfogadóvá válik a művésztársadalom, ha te amit csinálsz jó csinálod, vagy ha el tudsz érni benne egy magas szintet, akkor onnantól kezdve az hogy fiatalabb vagy, vagy éppen kövérebb, vagy milyen a származásod már ez nem számít. Ez nekünk egy nagyon fontos pluszt ad. Amikor mi elmegyünk valahová, bárhová az országban akkor ez a fajta előítéletet, ebben a közegben már nem érezzük, és számunkra ez fontos. A mi gyermekeinknek is azért szeretnénk, ha ez lenne a szakmája, mert egyrészt szeretik ezt csinálni, másrészt hogy az életük mentessé tudjon válni valamilyen szinten a roma származásukból fakadó előítéletektől.

Egyáltalán nem csodálkozom, hogy a gyerekeitek is a táncot válasszák hivatásul, hiszen tehetségesek, a tánc szeretetében, bűvöletében nőttek fel. Kicsit meséljetek róluk!

Csercsics Ivett: Eszméletlen mértékben szívják magukba a tudást, nagyon magas szinten táncolnak, zenélnek és énekelnek. Kitti lányunk most 17 éves, tizenegyedikes a Madách Musical Tánciskolába táncol a Sárközi Gyuri bácsinál, aki egy cigány származású balettművész. (a Madách színház tánckarának a művészeti vezetője) Nagylányunk itt színpadi táncot, modern táncot, balettet tanul, bár az ı nagy álma, hogy a Magyar Állami Népi Együttesbe táncolhasson. Elkiabálni nem szabad, de nagy reménysége van, hogy jövőre ha leérettségizik, ez fog is sikerülni neki.

Tehát Kittit inkább a néptánc foglalkoztatja?

Csercsics Ivett: Igen, bár azt tudni kell, hogy ahhoz, hogy valaki táncos legyen, és „csak néptáncos” nagyon magas szinten kell tudnia mindenféle tánctípust. Ezért is tanul ı itt, és a lehető legjobb helyen van, hogy majd elérje az életcélját. Mi nagyon büszkék vagyunk rá. Eszter lányunk most nyolcadikos, Szécsényben. İ Nyíregyházán fog szeptembertől tanulni a művészeti szakiskolában. Nemrég voltunk vele felvételezni és nagyon örülünk, hiszen száz emberből az első helyen vették őt fel. Most félévkor is kitűnő volt a bizonyítványa, emellett szépen táncol. Józsika másodikos, ő is Szécsénybe jár iskolába. Nem amiatt járnak a gyerekek Szécsénybe, mert Varsányban nem tanulhatnának, de mi a legtöbb időt ott töltjük.

Oláh József: Józsika is nagyon ügyes táncos, jól tanul. Idén március 13-án, a Nagyecseden megrendezett Országos Verbunkversenyen, korosztályában az első helyezést érte el. De ha nem az én gyerekeim lennének, akkor is elmondanám, hogy nagyon tehetségesek, hogy sikerülni kell az életüknek. Mi is azon vagyunk, hogy sikerüljön nekik az életben, amit szeretnének, és meg is tudjanak belőle élni.

Ehhez a hátteret ti próbáljátok meg biztosítani számukra, de viszont a tehetség, a szorgalom, a kitartás pedig őbennük lakozik. Az Iglicéről beszélgessünk egy kicsit.

Oláh József: 2000-ben kezdtük el az Iglice Néptáncegyüttes megalakítását, Szécsényben. Nagyon nehéz volt az indulás, el lehet mondani, hogy szembe széllel szembe mentünk. Értem ezalatt, hogy sokan ellenezték, azt amit mi elkezdtünk csinálni, sokan keresztbe tettek nekünk. Hiszen mi ismeretlenül, roma emberként kezdtünk el munkálkodni, először kilenc gyerekkel, és ma már közel hetven gyerekünk van, három csoportban dolgozunk velük. Az első évben a művészeti iskolában voltunk, de aztán kiszálltunk onnan, mert nem kaptunk anyagi támogatást. Úgy tudtuk azokat az embereket meggyőzni, akik ellenünk voltak, hogy iszonyú nagy erőfeszítéssel, munkával, magas szintű eredményeket produkáltunk. Ha nincsenek a jó eredmények már régen eltapostak volna minket. Az első versenyünk 2005-ben a művészeti iskolák országos kamaraversenyén volt. Olyan nagy bázisok, városok mellett méretettük meg magunkat, mint például Nyíregyháza, Debrecen, Békéscsaba, és itt első helyezést értünk el, persze teljesen ismeretlenül. Békéscsabán voltunk, és nagyon tetszett nekem, hogy az egyik fellépés után odajött hozzám Pali bácsi a régi Nógrád Táncegyüttesnek a vezetője, akkori tanárom, aztán magához ölelt, büszke volt rám, sőt hangoztatta is, hogy én őnála tanultam táncolni. Ez nagyon jól esett nekem, és ez további erőt adott nekem a munkámhoz. Azóta is nagyon jó kapcsolatban vagyunk.

Csercsics Ivett: Az Iglicével 2006. óta minden országos antológián ott vagyunk Budapesten, ahol az ország legjobb együttesei lépnek fel. Ez nagyon nagy dolog számunkra. Sok helyre kapunk meghívást, sok helyen lépünk fel az országban. A csoportunkban nagyon sok a táncművészeti szakközépiskolás, akinek tulajdonképpen mi adtuk meg a kezdő intuíciót, illetve több táncosunk már el is végzett ilyen iskolát. Idén március 15-én az Iglice Néptáncegyüttes megkapta a „Szécsény Városáért” díjat. Nagyon-nagyon örülünk a kitüntető díjnak.

Oláh József: Van egy táncosunk, a Rácz Csabi, aki hivatásos táncos lett, cigány gyerekként egy szlovákiai táncegyüttes táncművésze. Micsoda életutat futott be roma gyerekként, én úgy gondolom, hogy ha akkor nem találkozik velünk, nem érte volna mindezt el, ugyanaz lett volna belőle, mint a többi átlagemberből. Mindenfajta támogatást, sok lelki támogatást kapott tőlünk, ránk mindenben számíthat, ugyanúgy, mint a többi táncosunk. Persze nagyon büszkék vagyunk rá.

Csercsics Ivett: Szerintem egy tanár, illetve egy olyan ember, akik gyerekekkel foglalkozik, az a tanítványaiban tud kiteljesedni. El kell tudni fogadni, hogy ezek a gyerekek is felnőnek, rengeteg mindent kapnak tőlünk, és azt is el kell fogadni, hogy gyakran túlszárnyalnak minket, de mi akkor is nagyon büszkék vagyunk rájuk.

Hol tanítotok még néptáncot?

Csercsics Ivett: A gyermekszegénység elleni programba dolgozunk, egy pályázat kapcsán van erre finanszírozási lehetőség. Ennek keretében nagyon sok helyre megyünk, sok faluba járunk ki tanítani. Ezenkívül kézműves foglalkozásokat is tartunk, például itt is Varsányban péntekenként, ahová bárki jöhet. Mindig azt szoktuk mondani, hogy nem azt kell nézni, hogy az ember honnan jött, hanem hogy merre tart. Viszont ha az ember elér egy bizonyos dolgot az életében, akkor vissza is kell tudni tekinteni, hogy honnan jött, és az embereken is tudni kell segíteni. Mi mindig a gyereket nézzük, az ı érdekeit tartjuk szem előtt. Nagyon fontos volna, hogy a felnőtt társadalom odafigyeljen a gyermekekre, mert aztán ők lesznek a felnőttek, és nem mindegy hogy mit kapnak meg ma tőlünk, felnőttektől akár az oktatásban, akár érzelmileg. Tehát nem mindegy, hogy hogyan fognak felnőni, hogy felnőnek a televízión, vagy pedig tudunk nekik olyan foglalkozásokat, és tevékenységeket biztosítani, amitől igazán emberré fognak válni. Sokan próbálnak ebben segíteni, de ennél sokkal többet kellene tenni, hogy igazán látszatja legyen. Ezt a struccpolitikát nem értem meg, hogy ha a probléma felmerül, mi felnőttek ne, magunkban keressük a hibát, hanem a gyerekben. Amikor bejön hozzánk a gyerek elhanyagoltan, én nem csak a külsőségekre értem az elhanyagolást, hanem érzelmileg is, amikor közeledni próbálok felé, éppen csak a hátát szeretném megsimogatni, akkor összerezzen. Ez nekem legalább olyan baj, mint ha például piszkos, nincs levágva a körme.

Oláh József: Az ilyen gyerek ugyanúgy előfordul az olyan nem roma családokban is, ahol a külsıségek rendben vannak, a szülő rohannak pénz keresni, nincs idejük a gyerekre. Igen ezek a gyerekek is hátrányos helyzetűek, és nagyon sok ilyennel találkozunk. Nagyon fontos, hogy nálunk a csoportban, vagy ahol tanítunk van roma gyerek és nem roma gyerek, és megfogják egymás kezét, együtt táncolnak, egy csoporton belül, egy célért, egy ügyért táncolnak. A társadalomnak is erre volna szüksége, mi persze csak egy kis szigetecske vagyunk.

Csercsics Ivett: Ami most zajlik a társadalomban most már nem biztos, hogy nem értem meg azokat a roma művészeket, akik csak a saját kulturáját, saját identitásukat akarják megjeleníteni a művészetükben. És eljön egy bizonyos pont, amikor csak hajtasz meg hajtasz, próbálsz bizonyítani, próbálsz jó lenni, próbálod megtanulni mindazt, amit a többségi társadalomnak a művészete, és ha nem kapsz pozitív visszajelzést (mi kapunk), hogy jó az amit csinálsz, tőled is elfogadják amit adsz, akkor semmi értelme az egésznek. Nem csodálkozom rajta, hogy csak a sajátját akarja, és juszt is, és az is magas fokú művészet. És nagyon fontos amit a Józsi elmondott, hogy nálunk együtt van a roma gyerekkel a nem roma gyerekkel. Mi tanítjuk egymás kultúráját, nálunk a táncegyüttesben például a cigány hagyományokat is tanítjuk. Olyannyira, hogy az egyik évben az országos antológián cigány táncokkal léptünk fel, nagy sikerrel. Az egyik legjobb cigány fiút táncoló nálunk a Lehoczki Péter. Én azt gondolom, hogy ha megtanulja a szabályokat, most csak a tánc és a zene terén, aztán lehet, hogy később érdeklődő lesz a cigány képzőművészetet iránt, vagy más iránt is, vagy a nyelv irányában is, mert nem lesz ez számukra idegen. Ha pedig lesz belőlük egy tanítónéni, vagy tanítóbácsi, vagy egy óvónéni, akkor lehet, hogy nyitottabbak lesznek ez irányában. És lehet, hogy a gyerekekre is nagyobb hatással tudnak lenni, hiszen elfogadóbbak lesznek. Azt tudomásul kell venni, hogy mindenkinek vannak problémái, mindenki megvívja a saját maga kis harcát minden nap. Mindenki úgy kel fel, hogy jön egy újabb nap, ami tele lesz gondokkal, amit meg kell oldani, de mindenképpen nyitottnak kell lenni egymás iránt. Meg kell próbálni együtt élni.

Oláh József: Mi nagyon fontosnak tartjuk, hogy olyan gyerekek is megkapják a tanulás lehetőségét, akik nem tudják kifizetni a részvételi díjat. Mi elmegyünk az iskolákba, a gyerek ott van, bejön a tornaterembe, és teljesen mindegy hogy milyen a bőre színe, vagy éppen piszkosabb, mint a másik. Mi ilyen helyekre is járunk és fontos, hogy járjunk, és tanítsunk.

Hogyan szoktátok elkezdeni egy tánc tanulását, tanítását? Ha jól értem itt többről van szó, mint magának a táncnak a megismeréséről.

Oláh József: Bármelyik táncot is kezdjük el tanítani a gyerekeknek, először beszerezzük az irodalmi részét, a néprajzi adatokat, a népcsoport jellemezőit, és mindazt ami a tánccal kapcsolatos, ezt filmen megnézzük, majd megtanuljuk a táncot, és csak eztán kezdjük el tanítani. Tehát a mi tanítványaink nemcsak az adott táncot ismerik meg, hanem az azzal kapcsolatos számos ismeret a birtokukba kerül.

Itt éltek Varsányban, a falu egyik nagyon szép részén, hegyekkel, tiszta levegővel körül véve. Hogy érzitek magatokat itt?

Oláh József: Nagyon tetszik itt, jól érezzük magunkat. Tulajdonképpen nem is a ház miatt jöttünk ide, hanem a környezet miatt. Azok az emberek, akiket ismerünk, akikkel valamilyen okból kapcsolatban vagyunk, vagy akár a hagyományőrzés, a tánc tekintetében, elfogadnak bennünket.

Csercsics Ivett: Vannak olyan emberek, akik valamilyen okból nem fogadnak el bennünket, mi a származásunkat nem tagadjuk le, a gyermekeinket is így neveljük. Viszont azt bánom, hogy Józsi nem tanította meg a gyerekeknek a cigány nyelvet. Mert ez is nagyon fontos, nagy értéknek tartom, amit tovább kellene vinni.

Oláh József: Előítéletek mindig is voltak, és vannak is, hiszen ez folyik a médiában is. Ezzel az ember cigányként nem tud mit csinálni, együtt kell élni vele, illetve fel kell vállalni. Belém is nagyon sokáig belém volt nevelve, hogy én nem vagyok olyan ember, mint a másik. Ahhoz, hogy másként lássak, valószínűleg meg kellett ismernem a feleségemet. Meg kellett ismernem őt ahhoz, hogy olyan dolgokat csináljunk, amit csinálunk, és olyanokat érjünk el, mint amit együtt már elértünk. Az ember nem tehet arról, hogy hová született, és minek, de arról tehet, hogy milyen ember lesz belőle. Mert az többnyire rajta múlik, mindegy, hogy mit csinál az ember, de legyen becsületes, és szavahihető. Mi erre próbáljuk a saját gyerekeinket is nevelni.

Mire készültök most az Iglicével, hol láthatunk titeket legközelebb?

Csercsics Ivett: Húsvétkor Hollókőn leszünk. De előtte március 27-én az Országos Táncháztalálkozó és kirakodóvásárra megyünk, Budapestre. Tavaly már kaptunk rá meghívást, akkor Szita Pista bácsival táncoltunk ott. Idén mi, és tanítványaink is a Sportarénában fogunk táncolni, nyolc-tízezer ember előtt. a hagyományőrző gálán. Nógrád megyéből csak minket hívtak meg, tehát mi fogjuk most képviselni a palócokat. De több varsányi is fog velünk táncolni Szita Dávid, Lehoczki Péter, a mi gyermekeink.

Oláh József: Ezenkívül a Muskátlisokkal május 8-án minősítőre készülünk. Ez nagyon-nagy dolog, hiszen országos, szakmai zsűri előtt. kell szerepelni. Majd meglátjuk, milyen eredményt érünk el. Mindenestre szabad kezet kértünk, és kaptunk is. Nem is olyan régen voltunk itt Szita Pista bácsival is.

Ha jól tudom ti is, és Pista bácsi is Fülöp Ferenc díjazottak vagytok?

Oláh József: Így igaz. Egyébként Fülöp Ferenc egy hagyományőrző táncos volt, aki Dél-Alföldön, Apátfalván élt. Nagyon jó táncos volt, sajnos már nem él, nekünk is van tőle sok felvételünk, mert mi ilyen emberektől tanulunk. Ezt a díjat két évente adják oda, azoknak a táncosoknak, akik a saját falujuknak a hagyományát, táncát nagyon autentikusan, magas szinten táncolják.

Csercsics Ivett: Nagyon fontos, hogy legyenek olyan idősebb emberek, mint Pista bácsi is, aki számunkra egy adatközlő, hisz átadja a tudását. Nekünk pedig hatalmas feladatunk van, hogy amit csak tudunk tanuljunk meg, mert egy idő után már mi leszünk azok, akik meg fogjuk őrizni a hagyományainkat.

Oláh József: Aztán a szécsényi táncosainkkal nyáron Ciprusra készülünk, egy fesztiválra. Majd ősszel mi is megyünk minősítőre, amire már most próbálunk. Ez szakmailag nagyon felelősségteljes munka, a mi munkánk van benne, rajtunk múlik, hogyan fognak szerepelni a táncosok a szakmai zsűri előtt. Majd meglátjuk, hogyan sikerülnek a terveink.

Nagyon szépen megköszönöm Ivettnek és Józsinak, hogy velük tölthettem azt a délelőttöt, és az őszinte beszélgetést. Kívánom nekik, hogy munkájukat még több siker kísérje, és egyre több fiatalnak mutassák meg a helyes utat az életben, és minél több tanítványuknak adhassák át tudásukat.

Szöveg és fotók: Bárány Bernadett

A paraszti élet megörökítője – Jusztin János faragott remekművei

jusztinjanosNem is oly régen, egy véletlen folytán tudomást szereztem róla, hogy Jusztin János korábban különböző maketteket készített fából. A minap megkértem Jani bácsit, hogy mutassa meg nekem a munkáit. İ szeretettel fogadott Kossuth úti otthonában, kérdéseimre szívesen válaszolt, és mesélt életéről, munkáiról. E hasábokon is megköszönöm neki ezt a baráti fogadtatást.

Paraszt fiúként születtem, egy paraszt családban nőttem fel. Nagyapámnak 1955. és 1961. között sok állatja volt, addig míg a termelőszövetkezet meg nem alakult, mert azután azokat elvette a tsz. Én gyermekkoromban sokat segítettem, forgolódtam a felnőttek között.

Körülvettek bennünket a régi, paraszti kultúra kellékei, eszközei, amelyből mára is nagyon sok emlék megmaradt bennem. Emlékszem gyerekként sokat ültem nagyapám mellett a lovas kocsi bakján, szántottunk, állatokkal foglalkoztunk, és nagyon megszerettem ezt az életet. Tízéves lehettem, amikor kapcsolatba kerültem a zenével, tangóharmonikával kezdtem, abból volt nekem már három is. Anyám tudott tangóharmonikázni, tőle tanultam meg az alapokat, aztán már csak magamtól. Én ma is csak még konyítok hozzá, a tudás nem itt kezdődik. Tizenhárom éves koromban még zeneiskolába is jártam Szécsénybe, ahol az akkori kántor tanított. Emlékszem a felső tagozatból elengedtek engem, minden héten két óráról. Itt két évet tanultam zongorán és tangóharmonikán. Tizenöt-tizenhat évesen váltottam klarinétra. Akkoriban a Röpülj Pávába is eljártam, ahol Andó Pista bácsi volt a vezérünk, akitől nagyon sok szép nótát megtanultunk. Közben az iskola után a Tsz-be kezdtem el dolgozni gyalogosként. Ott aztán lovakkal dolgoztam, szántottunk, szalmát hordtunk, trágyáztunk, szóval mindenféle munkát el kellett végezni. Majd állatokkal foglalkoztam, a szőlő-völgybe voltak birkák, tehenek, csikók, hízók. Én mindig állatok között dolgoztam, sőt még ma is ott volnék, ha volna rá lehetőség. Aztán bevonultam katonának, a seregben sokan faragtak, csinálgattak ilyen maketteket. Én is elkezdtem egyrészt, hogy ne lógjak ki a sorból, másrészt hogy teljen az idő. Itt készítettem el ezt a szélmalmot és az Eiffel tornyot, amit itt látsz. A szélmalomnak kartonpapírból van a sablonja, a szélei nádból, az oldala pedig a fenyőfa tűleveleiből készültek. Ez egy nagyon aprólékos, lassan haladó munkának az eredménye. A bordázott részeket szöggel égettem ki. Volt úgy, hogy még ebédelni se esett jó menni, annyira belefeledkeztem a munkába. Bár nekem több elfoglaltságom is volt, mert sorra kaptam a csillagokat, őrmester, őrvezető, tizedes, szakaszvezető lettem, majd őrmesterként szereltem le. Még Mezőtúrra is el kellett mennem tanfolyamra. A katonaság utolsó hónapjaiban meg is lett ennek a hátulütője, mert míg a többiek barkácsoltak, pihengettek, addig nekem ugyanazokat a kiképzéseket kellett végig szenvednem, mint az elején. A leszerelés után 1973. elején visszakerültem a tsz-be. Először csikókkal foglalkoztam, majd birkákkal, addig amíg fel nem számolták az állományt. Ezután Nógrádon tíz évet nyomtam le a tsz-be. Ott is mindenféle paraszti munkát megcsináltam. 1990-tıl két évig dolgoztam Budapesten a Földgépnél, de aztán ezt a céget is felszámolták. Majd itthon kezdtem el legeltetni, vagy éppen brigádokba volt megüresedés akkor velük jártam dolgozni. Életem során volt egy időszak (kb. 45 éves korom környékén), amikor munka nélkül maradtam, és valamihez szerettem volna kezdeni. Téli időszak volt, nagy hóval és elkezdtem barkácsolni, szerkesztgetni különféle dolgokat. Gondoltam mégis lekötöm valamivel magamat, kocsmába nem jártam, és így készültek el ezek a munkák, amelyeket most itt láthatsz. Először megcsináltam egy lőcsös kocsit, aztán még egyet és így jött sorra a többi szekér állatokkal. Azután azt gondoltam, hogy az állatoknak gémes kút is kell, utána a parasztházat is megcsináltam. A lőcsös kocsi előtt álló állatokhoz a faanyag főrészlappal van kivágva, és bicskával kifaragva, aztán ki van gyantázva. Tehát különösebb szerszámot nem is használtam hozzá. Tulajdonképpen senkitől nem tanultam ezt, emlékezetből faragtam és készítettem el ezeket a munkákat. Persze ma nem csinálok ilyeneket, hiszen az ujjaim sem a régiek már. Ezen eszközök, tárgyak elkészítésével a régi paraszti életet szerettem volna megörökíteni. A régi tárgyak, emlékek szeretete gyermekkoromtól, egészen máig megmaradt bennem.

Szöveg és fotó: Bárány Bernadett

Bárány Józsefné /Kati/ gobelin készítő

A „Tájak, ízek, kultúrák” rendezvény keretében megtartott gobelin kiállításon megcsodálhattuk Bárány Józsefné munkáit. A pozitív visszhangú, sokak által látogatott kiállítás megnyitóján (május 16-án) beszéltünk meg egy interjú időpontot Katival, aki a beszélgetés során szerényen, de szívesen válaszolt feltett kérdéseimre.

Mióta foglalkozol gobelinkészítéssel?

Négy éve kezdtem el, egy szomorú esettel kezdődik ennek a története. Ugyanis a nagymamám eltörte a lábát és én vele töltöttem az időm nagy részét, ápoltam őt, addig amíg anyukámék a határban voltak dolgozni. Hogy teljen az idő, tulajdonképpen ezért kezdtem el a gobelin készítést. Igaz már gyermekkoromtól nagyon szerettem hímezni.

A következő kérdésem, az lett volna, hogy volt-e valaki a családban akitől esetleg kedvet kaptál a munkához, vagy tanulhattál, de már válaszoltál is rá az utolsó mondatoddal. Hiszen azt mondtad, hogy már gyermekkorodtól érdekelt a hímzés, varrás.

Igen, hiszen anyukám 8 évet dolgozott a háziiparnál, mint oly sokan mások is akkorában. Emlékszem az asszonyok délutánonként kiültek az árokpartra és hímeztek és mi gyerekek is odaültünk melléjük varrni, hímezni tanulni és persze beszélgetni. Én gyermekkoromban is nagyon sokat varrtam, éppen emiatt mentem varrónőnek is, mert szerettem ezt csinálni.

Milyen öltési technikát alkalmazol? Milyen alapanyagokkal dolgozol?

Én nem keret segítségével varrok, mert akkor duplán kellene szúrni, egyet elölről, egyet pedig hátulról. Anélkül nekem egyszerűbb. Egyedi fonalakat használok, (osztott pamuk a neve) amellyel kettő-három vagy négyszálával kell varrni, az öltés sűrűségétől függően. A tőgobelint kettő vagy háromszálával lehet varrni, a féltőgobelint négyszálával, a rendes gobelint pedig hatszálával lehet varrni. Tőgobelint nem igazán csinálok, mert annyira apró öltések kellenek rá, hogy nehéz az elkészítése. Én inkább féltőgobelint és normál-gobelint csinálok, a fonalak színeit általában saját magam választom ki. Természetesen valamilyen alapokkal rendelkeztem, mivel varrónői szakon végeztem, aztán rájöttem magamtól a különböző technikai fogásokra és anyukámtól is sok mindent megtanultam.

Munkád során milyen témák, illetve motívumok érdekelnek Téged leginkább?

Én nagyon szeretem a virág és az állat motívumokat. Többnyire ezeket ábrázolom képeimen.

A motívumokat saját elképzeléseid alapján tervezed meg, vagy előnyomott állapotban vásárolod meg az alapanyagokat?

Vásárolok olyan anyagokat is, amelyekre már rá van nyomva a minta, de igazán a saját magam – úgymond – kitalálta képeket szeretem jobban. Hiszen ezek egyediek, míg a gyárilag festetteket inkább tucatárunak érzem. Persze csak megjegyzem, sokkal könnyebb ez utóbbiakat kivarrni.

Hogyan készíted el azokat a gobelineket, amelyeket Te tervezel?

Ha saját ötlet alapján készül, akkor kockás papírra lerajzolom, ha fényképről, akkor azt először kinagyítom, majd szintén kockás lapra átrajzolom, és a kis kockák lesznek az öltésszemek. Egy ideje már, hogy egy számítógépes program leegyszerűsíti ezt a műveletet, melynek segítségével jóval rövidebb időt vesz igénybe az ábra papírra kerülése. Majd ezt a rajzot leteszem magam elé és számolom a szemeket és színről színre haladva készítem a képet. Én először a kisebb részeket varrom ki, például portrénál az arcot, kezeket, mert ezeknek kell szépen kijönnie, ezután következik a ruha, majd legvégül a háttér. Majd ezután be kell kereteztetni és készen is van egy gobelin.

Híres festők műveit ábrázoló gobelint nem szeretnél készíteni?

Valójában ezek nagyon tetszenek nekem, de nem érzem azt a késztetést, hogy én azt kivarrjam.

Mikor érezted, hogy már nemcsak a családtagjaidnak, barátoknak akarod megmutatni munkáidat, hanem a nagyközönségnek is?

Az őszinte igazság az, hogy a májusi kiállításra („Tájak, ízek, kultúrák” rendezvény keretében történt a kiállítás- szerk.) is rábeszéltek. Én nem gondoltam, hogy ennek ilyen nagy nézőközönsége van, ennyi embert érdekel. Persze akinek megtetszett valamelyik munkám a baráti körünkből, annak készítettem ajándékba. Erre a kiállításra nagyon sok visszakerült tőlük, hogy mások is láthassák. Ugyanígy (tehát rábeszélésre) szerepeltem egy másik kiállításon is, amikor Tóth Petrának volt Szécsényben festménykiállítása. Hiszen itt Petra lehetőséget adott arra, hogy én is bemutathassam gobelinjeimet a nagyközönségnek. Ezenkívül még most június 7-én Ludányban is lehetőségem nyílott a bemutatkozásra.

Ha valakinek megtetszik egy gobelin, eladod neki? Tehát most már eladásra is készül egy-egy kép?

A varsányi kiállításomon nem tudtam volna eladni, hiszen ezek nem mindegyike volt az enyém. Mint már mondtam, csak addig kaptam vissza őket, míg a kiállításon szerepeltek. Esetleg meg lehetett volna rendelni ugyanolyat, ami megtetszett vagy hasonlót.

Végül szeretném megkérdezni jövőbeni céljaidat, terveidet. Szeretnél komolyabban is foglalkozni a gobelinkészítéssel, megmutatni a közönségnek az alkotásokat, esetleg szakmai körökhöz csatlakozni?

Ez év decemberében lesz Szentesen Szamosközi Antal kortársfestőnek egy kiállítása. Ezzel kapcsolatosan pályázatot lehet beadni, amelyre a festő bármely alkotásáról készült gobelinnel lehet nevezni. A pályázók munkái közül egy zsűri választja ki a legjobbakat. Erre a pályázatra én is nagyon készülök, úgy gondoltam megpróbálom. Ezek a kiállítások azért jók, mert lehet találkozni hasonló érdeklődési körű emberekkel, esetleg szakmailag lehet tőlük tanulni. Pintérné Kanyó Judit is mondta, hogy csatlakozhatnék a Nógrád Megyei Kézműves Műhely tagjaihoz is. Hogy mit hoz a jövő? Ezt nem tudhatom. Majd meglátjuk.

Katinak ezúton is megköszönöm a riportot, és remélem további munkáit is megmutatja majd nekünk (közönségnek) a következő kiállításán.

Szöveg: Bárány Bernadett

A helyi Muskátli Hagyományőrző Együttes KIVÁLÓ minősítést kapott!

2010 május 8-án, (szombaton) A MUSKÁTLI HAGYOMÁNYŐRZŐ EGYÜTTES is részt vett a hagyományőrző együttesek minősítő versenyén, ahol zenei és táncegyüttesek, illetve a néphagyomány egyéb ágát művelő csoportok vettek részt.
A minősítő verseny helyszíne Kiskunlacházán a Petűfi Művelődési Központ volt. Este pedig a ráckevei Savoyai-kastély várta a résztvevőket, ahol megtörtént az eredményhirdetés. A nemzetiségi bálon pedig mindenki kedvére mulathatott.
A Muskátli Hagyományőrző Együttes műsorával hatalmas sikert aratott, és KIVÁLÓ minősítésben részesült.
Gratulálunk!

A rajz számára a nyugalom szigete – beszélgetés Lehoczki Dáviddal

lehodavid01Tavaly decemberben a szécsényi Művelődési Központban láttam egy nagyon szép kiállítást. Lehoczki Dávid rajzaiból volt válogatás, amely nagyon megtetszett nekem. Már régóta figyelemmel kísérem Dávid művészi „szárnypróbálgatásait”, ezúttal vele készítettem egy riportot, amelyben beszél a számára oly fontos időtöltés a rajzolásról, ezzel kapcsolatos gondolatairól, terveiről.

Hogyan kezdődött nálad a rajzolás, a rajzolás szeretete?

Kiskoromban nagyon sok szép képeskönyvet kaptam, amiket szerettem nézegetni. Ezek hatására kezdtem el rajzolni.

Ki fedezte fel azt, hogy Te tulajdonképpen egy tehetséges emberke vagy?

A szüleim vették észre hogy, nagyon ügyesen rajzolok, és ők biztattak a folytatásra.

Milyen módon fejlesztetted, fejleszted tudásodat és kitől?

Amikor iskolába kerültem elkezdtem rajzszakkörre járni Bakos Ferenc grafikus művészhez. Ő is tehetségesnek tartott, ettől az időtől már komolyabban foglalkoztam a rajzolással. 9 éves koromban szüleim beírattak a művészeti iskolába, szintén a tanár úrhoz, aki bevezetett a művészet rejtelmeibe. A Szondiban, – a szakközépiskolába ahová járok – a rajztanárom Lengyel Péter festő-grafikus, aki szintén felfigyelt tehetségemre, a „szárnyai alá vett”, és több pályázaton is elindított, ahol az első helyezésekért járó díjat mindenhonnan elhoztam.

Milyen eredményeket értél már el?

Sok szorgalmas, és kitartó munka után jöttek az eredmények is. Az első díjat még 1999-ben kaptam, azóta nagyon sok elismerésben volt részem, és sok díjat szereztem. A legfrissebbeket szeretném csak felsorolni: A Szent Imre Napok rajzpályázatán, amely Balassagyarmaton került megrendezésre 2009-ben az első díjat vittem el, ugyanebben az évben a XIX. Megyei Középiskolai rajzversenyen, tanulmányrajz kategóriában szintén az első helyezést értem el. Tavaly Karácsony előtt önálló kiállításom nyílt a Szécsényi Művelődési Központban, az itt kiállított képek még most is megtekinthetőek.

Miket rajzolsz szívesen, illetve miket szeretsz alkotni?

A művészeti iskolában leginkább csendéleteket, és modelleket rajzolok, de otthon állatokat, illetve tájképeket is készítek.

Mivel dolgozol, milyen eszközökkel, technikával?

Kezdetben csak grafittal és színes ceruzával dolgoztam, de a hosszú évek alatt megtanultam a pasztell, szén, pit használatát is. Újabban fekete tollal dolgozom, ez nagyon precíz, aprólékos munkát igényel.

Szeretnél-e más műfajt, más technikát kipróbálni? Pl. olajfestés, vászonra?

Persze szeretném kipróbálni, és megtanulni a festészetet is, de a szívem a grafika felé húz. Ezt szeretem csinálni. Számomra a kikapcsolódást, és a nyugalmat jelenti a rajz.

Jelenleg min dolgozol?

Most egy rajzpályázatra készítek két munkát, témája kirándulás a természetben. Aztán két megmérettetés is vár rám: Salgótarjánban rendezik meg a regionális rajzverseny döntőjét, amelyen részt veszek, a jövő hónapban pedig Bajára megyek, ahol két napos országos rajzversenyt tartanak.

Mi leszel ha „nagy leszel”?

Az iskola befejezése után eldöntöm majd, hogy a művészetet vagy a szakmát választom, esetleg a kettőt együtt művelem.

Ezúton is megköszönöm Dávidnak a riportot, és további sikereket kívánok neki. Valamint azt, hogy bárhogyan is alakuljon az élete, mindig legyen számára idd ilyen csodálatos alkotások elkészítésére, és bemutatására.

Szöveg és fotó: Bárány Bernadett