Pár hete egy művész házaspár, Oláhné Csercsics Ivett és Oláh József otthonában jártam, és velük beszélgettem. Tudom, most ők tiltakoznának, hogy nem táncművészek, de szerintem azok. A magas színvonalú tudás teszi azzá őket, olyan emberek, akik igencsak „jól beszélik” a tánc nyelvét, képesek közvetíteni a tánc által a mondanivalójukat, képesek „beszélni a táncukkal”. Ezáltal a fellépéseiken felejthetetlen élményt nyújtanak a közönségnek. Szerintem ezt kell elsajátítania, és elérnie egy jó táncosnak. Mindig is szerettem volna őket megismerni közelebbről, megtudni, hogy vajon ők honnan indultak, hogyan kezdték el a táncot, hogyan jutottak el erre a profi szintre. Ebben a riportban, amit velük készítettem beszélgettünk a táncról, ami betölti a mindennapjaikat, de ennél többről is, a gondolataikról, az érzéseikről, az életükről.
A tánc ismerete, szeretete honnan, hogyan kezdődött nálatok? Józsi, nálatok a családban táncol, táncolt valaki?
Oláh József: 8 éves koromban jöttünk be a szüleimmel Szécsénybe lakni, mert előtte Nagylócon éltünk. 10 éves koromban kezdtem el táncolni Domszki Gyurinál, Ő tanítgatott minket, gyerekeket. Apu zenész, ugyanúgy mint nagyszüleim is, anyukám gyermekkorában táncolt, de a szülei nem engedték őt messzebbre fellépni. Aztán a nagyobbakhoz kerültem, Őze Jancsihoz, tulajdonképpen ı látott bennem valamit, tehetséget. İ akkoriban alapító tagja volt a Nógrád Táncegyüttesnek Salgótarjánban. Emlékszem, az első próba után – hazafelé menet- már mondta nekem, hogy van egy jó csoport Salgótarjánban, és hívott oda táncolni. Nagyon megörültem neki, elmondtam ezt anyunak, aki beleegyezett, hogy odajárjak. El is mentem a Nógrád Táncegyüttesbe, ahol egyedüli romaként, sőt egyedüli új táncosként csöppentem bele a társaságba. Egy olyan csoportban ahol 30-40 éves volt az átlag korosztály, én viszont 17 éves lehettem. Az együttes vezetője Mlínár Pál volt, aki jelenleg Békéscsabán dolgozik. Itt már komolyabb szinten kezdtem el a tánccal foglalkozni.
Nehéz volt ebben a profi csapatban kezdőként érvényesülni?
Oláh József: Nem, mivel nagyon segítőkészek voltak a beilleszkedésben a csoport tagjai, illetve segítettek abban, hogy be tudjak kapcsolódni a táncokba. Nagyon sok helyen jártam az együttessel, már abban az évben 1986-ban Belgiumba mentem velük. Majd rá egy évre szőkített létszámmal, de én is benne voltam már a csoportba, akik 3 hétre Izraelbe utaztak fellépni. Persze számomra szülői beleegyezés kellett, mivel nem voltam még 18 éves. Tehát táncoltam és közben dolgozni jártam, akkor éppen Hollókőre. A szüleim nem engedték tovább tanulni, dolgoznom kellett. Emlékszem reggel 5 órakor keltem, dolgoztam, majd hazajöttem, ettem valamit. Aztán már jött is értem Őze Jancsi a Trabantjával, és mentünk próbákra. Majd nem sokkal azután hogy leszereltem a katonaságtól megismerkedtem Ivettel. A Boróka együttessel kezdtünk, persze előtte én már tanítottam egy lánnyal a Csillingelőben.
Tehát elérkeztünk a közös élet, a közös munka kezdeteihez. Ivett nálad hogyan kezdődött a táncolás?
Hát Józsival. Igaz gyerekként én már táncoltam a Nógrád Táncegyüttes alatt a Viganó Táncegyüttesben, de ez nem volt annyira erős indíttatású, sosem gondoltam volna, hogy ezzel fogok foglalkozni. Én ugyanis zenésznek készültem, fuvoláztam, zeneművészeti szakközépiskolába jártam Budapestre. Amikor megismerkedtünk Józsival vált ez inkább komollyá. Aztán nagyon sokat tanultunk, sokféle táncot, sőt még most is tanulunk, mindenfelé járunk és fejlesszük saját tudásunkat. Tehát én inkább zenésznek készültem, de nagyon szorosan összefügg ez a két szakma. Most is ha zenei részről van szó, a koreográfia zenei részéről van szó, akkor ezzel én foglalkozom, ezt én csinálom. Szoktam is mondani a gyerekeknek, akiket tanítunk, hogy jó táncos csak akkor leszel, ha egy kicsit a zenéhez is értesz. Az előbb beszélgettünk a beilleszkedésről, ezzel kapcsolatban szeretném elmondani, hogy a művészet nagyon fontos dolog az ember életében, és az a tapasztalatunk, hogy egy bizonyos szint fölött nem számít az, hogy honnan jöttél, milyen a származásod, csak a tudásod számít, és hogy mit közvetítesz. Elfogadóvá válik a művésztársadalom, ha te amit csinálsz jó csinálod, vagy ha el tudsz érni benne egy magas szintet, akkor onnantól kezdve az hogy fiatalabb vagy, vagy éppen kövérebb, vagy milyen a származásod már ez nem számít. Ez nekünk egy nagyon fontos pluszt ad. Amikor mi elmegyünk valahová, bárhová az országban akkor ez a fajta előítéletet, ebben a közegben már nem érezzük, és számunkra ez fontos. A mi gyermekeinknek is azért szeretnénk, ha ez lenne a szakmája, mert egyrészt szeretik ezt csinálni, másrészt hogy az életük mentessé tudjon válni valamilyen szinten a roma származásukból fakadó előítéletektől.
Egyáltalán nem csodálkozom, hogy a gyerekeitek is a táncot válasszák hivatásul, hiszen tehetségesek, a tánc szeretetében, bűvöletében nőttek fel. Kicsit meséljetek róluk!
Csercsics Ivett: Eszméletlen mértékben szívják magukba a tudást, nagyon magas szinten táncolnak, zenélnek és énekelnek. Kitti lányunk most 17 éves, tizenegyedikes a Madách Musical Tánciskolába táncol a Sárközi Gyuri bácsinál, aki egy cigány származású balettművész. (a Madách színház tánckarának a művészeti vezetője) Nagylányunk itt színpadi táncot, modern táncot, balettet tanul, bár az ı nagy álma, hogy a Magyar Állami Népi Együttesbe táncolhasson. Elkiabálni nem szabad, de nagy reménysége van, hogy jövőre ha leérettségizik, ez fog is sikerülni neki.
Tehát Kittit inkább a néptánc foglalkoztatja?
Csercsics Ivett: Igen, bár azt tudni kell, hogy ahhoz, hogy valaki táncos legyen, és „csak néptáncos” nagyon magas szinten kell tudnia mindenféle tánctípust. Ezért is tanul ı itt, és a lehető legjobb helyen van, hogy majd elérje az életcélját. Mi nagyon büszkék vagyunk rá. Eszter lányunk most nyolcadikos, Szécsényben. İ Nyíregyházán fog szeptembertől tanulni a művészeti szakiskolában. Nemrég voltunk vele felvételezni és nagyon örülünk, hiszen száz emberből az első helyen vették őt fel. Most félévkor is kitűnő volt a bizonyítványa, emellett szépen táncol. Józsika másodikos, ő is Szécsénybe jár iskolába. Nem amiatt járnak a gyerekek Szécsénybe, mert Varsányban nem tanulhatnának, de mi a legtöbb időt ott töltjük.
Oláh József: Józsika is nagyon ügyes táncos, jól tanul. Idén március 13-án, a Nagyecseden megrendezett Országos Verbunkversenyen, korosztályában az első helyezést érte el. De ha nem az én gyerekeim lennének, akkor is elmondanám, hogy nagyon tehetségesek, hogy sikerülni kell az életüknek. Mi is azon vagyunk, hogy sikerüljön nekik az életben, amit szeretnének, és meg is tudjanak belőle élni.
Ehhez a hátteret ti próbáljátok meg biztosítani számukra, de viszont a tehetség, a szorgalom, a kitartás pedig őbennük lakozik. Az Iglicéről beszélgessünk egy kicsit.
Oláh József: 2000-ben kezdtük el az Iglice Néptáncegyüttes megalakítását, Szécsényben. Nagyon nehéz volt az indulás, el lehet mondani, hogy szembe széllel szembe mentünk. Értem ezalatt, hogy sokan ellenezték, azt amit mi elkezdtünk csinálni, sokan keresztbe tettek nekünk. Hiszen mi ismeretlenül, roma emberként kezdtünk el munkálkodni, először kilenc gyerekkel, és ma már közel hetven gyerekünk van, három csoportban dolgozunk velük. Az első évben a művészeti iskolában voltunk, de aztán kiszálltunk onnan, mert nem kaptunk anyagi támogatást. Úgy tudtuk azokat az embereket meggyőzni, akik ellenünk voltak, hogy iszonyú nagy erőfeszítéssel, munkával, magas szintű eredményeket produkáltunk. Ha nincsenek a jó eredmények már régen eltapostak volna minket. Az első versenyünk 2005-ben a művészeti iskolák országos kamaraversenyén volt. Olyan nagy bázisok, városok mellett méretettük meg magunkat, mint például Nyíregyháza, Debrecen, Békéscsaba, és itt első helyezést értünk el, persze teljesen ismeretlenül. Békéscsabán voltunk, és nagyon tetszett nekem, hogy az egyik fellépés után odajött hozzám Pali bácsi a régi Nógrád Táncegyüttesnek a vezetője, akkori tanárom, aztán magához ölelt, büszke volt rám, sőt hangoztatta is, hogy én őnála tanultam táncolni. Ez nagyon jól esett nekem, és ez további erőt adott nekem a munkámhoz. Azóta is nagyon jó kapcsolatban vagyunk.
Csercsics Ivett: Az Iglicével 2006. óta minden országos antológián ott vagyunk Budapesten, ahol az ország legjobb együttesei lépnek fel. Ez nagyon nagy dolog számunkra. Sok helyre kapunk meghívást, sok helyen lépünk fel az országban. A csoportunkban nagyon sok a táncművészeti szakközépiskolás, akinek tulajdonképpen mi adtuk meg a kezdő intuíciót, illetve több táncosunk már el is végzett ilyen iskolát. Idén március 15-én az Iglice Néptáncegyüttes megkapta a „Szécsény Városáért” díjat. Nagyon-nagyon örülünk a kitüntető díjnak.
Oláh József: Van egy táncosunk, a Rácz Csabi, aki hivatásos táncos lett, cigány gyerekként egy szlovákiai táncegyüttes táncművésze. Micsoda életutat futott be roma gyerekként, én úgy gondolom, hogy ha akkor nem találkozik velünk, nem érte volna mindezt el, ugyanaz lett volna belőle, mint a többi átlagemberből. Mindenfajta támogatást, sok lelki támogatást kapott tőlünk, ránk mindenben számíthat, ugyanúgy, mint a többi táncosunk. Persze nagyon büszkék vagyunk rá.
Csercsics Ivett: Szerintem egy tanár, illetve egy olyan ember, akik gyerekekkel foglalkozik, az a tanítványaiban tud kiteljesedni. El kell tudni fogadni, hogy ezek a gyerekek is felnőnek, rengeteg mindent kapnak tőlünk, és azt is el kell fogadni, hogy gyakran túlszárnyalnak minket, de mi akkor is nagyon büszkék vagyunk rájuk.
Hol tanítotok még néptáncot?
Csercsics Ivett: A gyermekszegénység elleni programba dolgozunk, egy pályázat kapcsán van erre finanszírozási lehetőség. Ennek keretében nagyon sok helyre megyünk, sok faluba járunk ki tanítani. Ezenkívül kézműves foglalkozásokat is tartunk, például itt is Varsányban péntekenként, ahová bárki jöhet. Mindig azt szoktuk mondani, hogy nem azt kell nézni, hogy az ember honnan jött, hanem hogy merre tart. Viszont ha az ember elér egy bizonyos dolgot az életében, akkor vissza is kell tudni tekinteni, hogy honnan jött, és az embereken is tudni kell segíteni. Mi mindig a gyereket nézzük, az ı érdekeit tartjuk szem előtt. Nagyon fontos volna, hogy a felnőtt társadalom odafigyeljen a gyermekekre, mert aztán ők lesznek a felnőttek, és nem mindegy hogy mit kapnak meg ma tőlünk, felnőttektől akár az oktatásban, akár érzelmileg. Tehát nem mindegy, hogy hogyan fognak felnőni, hogy felnőnek a televízión, vagy pedig tudunk nekik olyan foglalkozásokat, és tevékenységeket biztosítani, amitől igazán emberré fognak válni. Sokan próbálnak ebben segíteni, de ennél sokkal többet kellene tenni, hogy igazán látszatja legyen. Ezt a struccpolitikát nem értem meg, hogy ha a probléma felmerül, mi felnőttek ne, magunkban keressük a hibát, hanem a gyerekben. Amikor bejön hozzánk a gyerek elhanyagoltan, én nem csak a külsőségekre értem az elhanyagolást, hanem érzelmileg is, amikor közeledni próbálok felé, éppen csak a hátát szeretném megsimogatni, akkor összerezzen. Ez nekem legalább olyan baj, mint ha például piszkos, nincs levágva a körme.
Oláh József: Az ilyen gyerek ugyanúgy előfordul az olyan nem roma családokban is, ahol a külsıségek rendben vannak, a szülő rohannak pénz keresni, nincs idejük a gyerekre. Igen ezek a gyerekek is hátrányos helyzetűek, és nagyon sok ilyennel találkozunk. Nagyon fontos, hogy nálunk a csoportban, vagy ahol tanítunk van roma gyerek és nem roma gyerek, és megfogják egymás kezét, együtt táncolnak, egy csoporton belül, egy célért, egy ügyért táncolnak. A társadalomnak is erre volna szüksége, mi persze csak egy kis szigetecske vagyunk.
Csercsics Ivett: Ami most zajlik a társadalomban most már nem biztos, hogy nem értem meg azokat a roma művészeket, akik csak a saját kulturáját, saját identitásukat akarják megjeleníteni a művészetükben. És eljön egy bizonyos pont, amikor csak hajtasz meg hajtasz, próbálsz bizonyítani, próbálsz jó lenni, próbálod megtanulni mindazt, amit a többségi társadalomnak a művészete, és ha nem kapsz pozitív visszajelzést (mi kapunk), hogy jó az amit csinálsz, tőled is elfogadják amit adsz, akkor semmi értelme az egésznek. Nem csodálkozom rajta, hogy csak a sajátját akarja, és juszt is, és az is magas fokú művészet. És nagyon fontos amit a Józsi elmondott, hogy nálunk együtt van a roma gyerekkel a nem roma gyerekkel. Mi tanítjuk egymás kultúráját, nálunk a táncegyüttesben például a cigány hagyományokat is tanítjuk. Olyannyira, hogy az egyik évben az országos antológián cigány táncokkal léptünk fel, nagy sikerrel. Az egyik legjobb cigány fiút táncoló nálunk a Lehoczki Péter. Én azt gondolom, hogy ha megtanulja a szabályokat, most csak a tánc és a zene terén, aztán lehet, hogy később érdeklődő lesz a cigány képzőművészetet iránt, vagy más iránt is, vagy a nyelv irányában is, mert nem lesz ez számukra idegen. Ha pedig lesz belőlük egy tanítónéni, vagy tanítóbácsi, vagy egy óvónéni, akkor lehet, hogy nyitottabbak lesznek ez irányában. És lehet, hogy a gyerekekre is nagyobb hatással tudnak lenni, hiszen elfogadóbbak lesznek. Azt tudomásul kell venni, hogy mindenkinek vannak problémái, mindenki megvívja a saját maga kis harcát minden nap. Mindenki úgy kel fel, hogy jön egy újabb nap, ami tele lesz gondokkal, amit meg kell oldani, de mindenképpen nyitottnak kell lenni egymás iránt. Meg kell próbálni együtt élni.
Oláh József: Mi nagyon fontosnak tartjuk, hogy olyan gyerekek is megkapják a tanulás lehetőségét, akik nem tudják kifizetni a részvételi díjat. Mi elmegyünk az iskolákba, a gyerek ott van, bejön a tornaterembe, és teljesen mindegy hogy milyen a bőre színe, vagy éppen piszkosabb, mint a másik. Mi ilyen helyekre is járunk és fontos, hogy járjunk, és tanítsunk.
Hogyan szoktátok elkezdeni egy tánc tanulását, tanítását? Ha jól értem itt többről van szó, mint magának a táncnak a megismeréséről.
Oláh József: Bármelyik táncot is kezdjük el tanítani a gyerekeknek, először beszerezzük az irodalmi részét, a néprajzi adatokat, a népcsoport jellemezőit, és mindazt ami a tánccal kapcsolatos, ezt filmen megnézzük, majd megtanuljuk a táncot, és csak eztán kezdjük el tanítani. Tehát a mi tanítványaink nemcsak az adott táncot ismerik meg, hanem az azzal kapcsolatos számos ismeret a birtokukba kerül.
Itt éltek Varsányban, a falu egyik nagyon szép részén, hegyekkel, tiszta levegővel körül véve. Hogy érzitek magatokat itt?
Oláh József: Nagyon tetszik itt, jól érezzük magunkat. Tulajdonképpen nem is a ház miatt jöttünk ide, hanem a környezet miatt. Azok az emberek, akiket ismerünk, akikkel valamilyen okból kapcsolatban vagyunk, vagy akár a hagyományőrzés, a tánc tekintetében, elfogadnak bennünket.
Csercsics Ivett: Vannak olyan emberek, akik valamilyen okból nem fogadnak el bennünket, mi a származásunkat nem tagadjuk le, a gyermekeinket is így neveljük. Viszont azt bánom, hogy Józsi nem tanította meg a gyerekeknek a cigány nyelvet. Mert ez is nagyon fontos, nagy értéknek tartom, amit tovább kellene vinni.
Oláh József: Előítéletek mindig is voltak, és vannak is, hiszen ez folyik a médiában is. Ezzel az ember cigányként nem tud mit csinálni, együtt kell élni vele, illetve fel kell vállalni. Belém is nagyon sokáig belém volt nevelve, hogy én nem vagyok olyan ember, mint a másik. Ahhoz, hogy másként lássak, valószínűleg meg kellett ismernem a feleségemet. Meg kellett ismernem őt ahhoz, hogy olyan dolgokat csináljunk, amit csinálunk, és olyanokat érjünk el, mint amit együtt már elértünk. Az ember nem tehet arról, hogy hová született, és minek, de arról tehet, hogy milyen ember lesz belőle. Mert az többnyire rajta múlik, mindegy, hogy mit csinál az ember, de legyen becsületes, és szavahihető. Mi erre próbáljuk a saját gyerekeinket is nevelni.
Mire készültök most az Iglicével, hol láthatunk titeket legközelebb?
Csercsics Ivett: Húsvétkor Hollókőn leszünk. De előtte március 27-én az Országos Táncháztalálkozó és kirakodóvásárra megyünk, Budapestre. Tavaly már kaptunk rá meghívást, akkor Szita Pista bácsival táncoltunk ott. Idén mi, és tanítványaink is a Sportarénában fogunk táncolni, nyolc-tízezer ember előtt. a hagyományőrző gálán. Nógrád megyéből csak minket hívtak meg, tehát mi fogjuk most képviselni a palócokat. De több varsányi is fog velünk táncolni Szita Dávid, Lehoczki Péter, a mi gyermekeink.
Oláh József: Ezenkívül a Muskátlisokkal május 8-án minősítőre készülünk. Ez nagyon-nagy dolog, hiszen országos, szakmai zsűri előtt. kell szerepelni. Majd meglátjuk, milyen eredményt érünk el. Mindenestre szabad kezet kértünk, és kaptunk is. Nem is olyan régen voltunk itt Szita Pista bácsival is.
Ha jól tudom ti is, és Pista bácsi is Fülöp Ferenc díjazottak vagytok?
Oláh József: Így igaz. Egyébként Fülöp Ferenc egy hagyományőrző táncos volt, aki Dél-Alföldön, Apátfalván élt. Nagyon jó táncos volt, sajnos már nem él, nekünk is van tőle sok felvételünk, mert mi ilyen emberektől tanulunk. Ezt a díjat két évente adják oda, azoknak a táncosoknak, akik a saját falujuknak a hagyományát, táncát nagyon autentikusan, magas szinten táncolják.
Csercsics Ivett: Nagyon fontos, hogy legyenek olyan idősebb emberek, mint Pista bácsi is, aki számunkra egy adatközlő, hisz átadja a tudását. Nekünk pedig hatalmas feladatunk van, hogy amit csak tudunk tanuljunk meg, mert egy idő után már mi leszünk azok, akik meg fogjuk őrizni a hagyományainkat.
Oláh József: Aztán a szécsényi táncosainkkal nyáron Ciprusra készülünk, egy fesztiválra. Majd ősszel mi is megyünk minősítőre, amire már most próbálunk. Ez szakmailag nagyon felelősségteljes munka, a mi munkánk van benne, rajtunk múlik, hogyan fognak szerepelni a táncosok a szakmai zsűri előtt. Majd meglátjuk, hogyan sikerülnek a terveink.
Nagyon szépen megköszönöm Ivettnek és Józsinak, hogy velük tölthettem azt a délelőttöt, és az őszinte beszélgetést. Kívánom nekik, hogy munkájukat még több siker kísérje, és egyre több fiatalnak mutassák meg a helyes utat az életben, és minél több tanítványuknak adhassák át tudásukat.
Szöveg és fotók: Bárány Bernadett