Nemrég Ilus néninél, Slingár Pálnénál jártam. Egy délután az ı munkáiban, kötéseiben gyönyörködhettem. Arra kértem, hogy meséljen nekünk egy kicsit magáról.
Már gyermekkorom óta megszerettem a kötést. Iskolás voltam ekkor, a mi korosztályunkat nem tanították rá, csak akik évfolyamban követtek minket, azokat a tanulókat. Én tehát a fiatalabbaktól tanultam. Sosem felejtem el, mintha most lett volna 13-14 éves lehettem, Csócsa Mari néni ablaka alatt volt egy hosszú lóca, oda ült le mellém Bözsi, Szita Bálintné, és én tőle tanultam meg kötni. Azóta is csinálom. Apám akkor még a traktorállomáson dolgozott és ott a törlőrongyok között nagy szép fonalak voltak, amelyeket mi kihúztunk, kibontottunk és én ezzel tanultam meg lajbit kötni.
Bármilyen mintát lekötöttem, meg lekötök a mai napig is. Eleinte Szlovákiából vettem a kötőtűt, majd rájöttem arra, hogy a német kötőtűk a legjobbak. Már sokfélével próbáltam, de például a magyar tőn nem csúszik annyira a fonal. Persze többféle mérető kötőtűm van, a lajbit például két és felessel kötöm, azért hogy azon jó legyen majd varrni is. Nagyon sok mintám, sok könyvem van. Persze sokan csak úgy jönnek ide hozzám, hogy láttak valakin valamilyen mintát és azt szeretnék ők is, vagy hoznak egy lajbit, vagy szettert, hogy olyat szeretnének. Általában a fonalat is ők hozzák. Mindig van mit csinálnom, most is húsvétig három szettert is meg kellene kötnöm. Általában a népviseletekhez való lajbikat, szettereket csinálok, ezenkívül női, férfi pulóvereket. Kötöttem már és ma is kötök Hollókőre, Rimócra, Nógrádsipekre, Nagylócra, Szécsénybe, Ilinybe és természetesen Varsányiaknak is. Ezek mind hagyományőrző csoportok tagjai. Amikor látom fellépni a különböző hagyományőrző csoportokat meg tudom mondani, hogy kinek készítettem én a ruháját. Most is van elkezdve hat lajbi is, Veri néni felköti az elejének és hátának az alját én pedig folytatom és befejezem azt. A mellényeket persze én is varrom ki, nem is hagynám senkire ezt a munkát. Van egy nagy, kockás füzetem, amely tele van mintákkal, innen dolgozom. A lajbikra csak a csipkét teszi rá más, Szekeres Veri néni szépeket horgol. Sokan jönnek hozzám tanulni is. Ebben a szobában szeretek dolgozni, ahol most vagyunk, mert jó világos. Este pedig jó ez a kislámpa nekem. Van úgy, hogy este 10-11 óráig is kötök, de már ritkábban, mert eléggé elfáradok a nap végére. Nemrég voltam kórházba és persze ott is kötöttem, egy fiatalembernek nagyon megtetszett, amit csináltam. Később tudtam meg, hogy ez a fiatalember egy orvostanhallgató, és Ő rögtön kitalálta, hogy lajbi lesz abból, amit kötöttem. Végül az is kiderült, hogy szécsényi és azért ismeri annyira a népviseleteket. A kötést szoktam mondani, hogy lassan már behunyt szemmel is tudnám csinálni. Dolgozok, közben pedig a tévét is tudom nézni, például a helyi tévét is nagyon szeretem. A kórházban is sokaknak feltűnt, hogy néztem a tévét, a kezem meg eközben is járt. Nem győztek csodálkozni rajta. A háziiparban is dolgoztam, bedolgozóként. De itt nem kötéssel foglalkoztam, hanem rojtozással. Bár ezidőben is kötöttem, ha éppen nem volt munka a háziiparban. Amikor építkeztünk nagyon sokan segítettek nekünk, én cserébe pulóvereket, szettereket, lajbikat kötöttem nekik. Ha én meghalnék még föld sem kellene rám, csak betakarnának azzal a sok általam készített ruhával, aztán már be is lennék fedve. Nagyon örülök, és jól esik ha jönnek hozzám, szeretnek engem, tetszik nekik az, amit csinálok. Látom az asszonyokat az általam készített ruhákban fellépni. Mindez engem nagy örömmel tölt el, erőt ad a mindennapok megéléséhez. Sokan kérdezgetik, hogyan győzöm ezt a sok munkát, de az az igazság, hogy engem ez éltet. Beleőrülnék, ha itthon semmit sem tudnék csinálni. Hiába, hogy ilyen állapotba vagyok, de megmondom neked őszintén a két kezemet nem adnám oda két jó lábért. Nem adom fel a reményt, és elmondhatom, hogy az életemet, az életünket nem hiába éltük le. Két gyerekünk van, akiket iskoláztattunk, felneveltünk, ők már élik a saját életüket. Házunk van, mindenünk meg van. Sok a rokonság, a barátaim, jóakaróim, akik körülvesznek engem. A lányom is sokszor megkérdezi, hogy miért van nekem mindig ennyi munkám, minek jönnek hozzám ennyien. De sok asszony a védelmébe vesz engem, hisz gyakran hangoztatják, hogy az én munkáim a legszebbek, és szeretik azt, amit csinálok. Sokan megkérdezték már, hogy Ilus néni meddig csinálja még ezt. Erre csak egy válaszom lehet, amíg a jó Isten megengedi addig, ha már İ nem engedi meg, nem csinálhatom.
Őszintén kívánom, hogy még sokáig így legyen. Engedje a jó Isten Ilus nénit dolgozni, hogy munkáinak még sokan örülhessenek a környéken.
Szöveg és fotó: Bárány Bernadett