Népszokások

Az esztendő ünnepeihez és a családi élethez kapcsolódó szokások:

Újév első napján gyerekek jártak köszöntgetni házakhoz, de sógor, koma, keresztgyerek is köszöntötte egymást.

A Húsvét elengedhetetlen szokása a locsolkodás. A legények, fiúk a vasárnapi litánia után összegyűltek, és körbejárták a falu lányait, hogy meglocsolják őket. A kisebb lányokat délelőtt locsolták, az idősebbeket délután. Mindig az a fiú köszönt be a házhoz, aki udvarolt annak a háznak a lányának. Az asszonyok tojást főztek és azt festették, viasszal díszítették. A legények vízzel locsolkodtak, akkor még nem volt kölni. A locsolkodókat megvendégelték borral, pálinkával, sonkával, kelt süteményekkel.

Májusfát is szokás volt állítani. Udvarláskor vitték a fiúk a lányoknak. Színes szalaggal díszítették, pálinkát vagy bort is kötöttek rá. Májfának is hívják.

Az év további részében főként a mezőgazdasági munkáké volt a szerep. Zsófia napkor vetették el a kendert. A virágos kendert nyáron, a magvas kendert ősszel szedték. Szedés után áztatták 1-1,5 hétig. Ezt megszárították, majd otthon törték kendertörőn. Tilolták, lábbal taposták, következett a héhely. osztályozták, guzsalyon fonták, felmotolózták, a fonalat lúgozták, gombolyba tekerték, felhúzták a szátvára a fonalat és szőtték. A finomból készült az ing, az ingváll, abroszok, a durvábból pedig zsák, rongypokróc készült. Cserfahéjjal festették, ettől szürkés, vöröses színt kapott az anyag.

Pünkösdkor, Szent Mihály napkor nagy hagyománya volt a sütésnek. Ilyenkor hagyományos, helyi ételeket készítettek. Kemencében “Tepsi vakarást” sütöttek.

Ősszel kukorica töréskor összegyűlt a család és együtt végezték a munkát. A házhoz szállított csuhés kukoricát este fosztották. A család, de volt, hogy szomszédok is segítettek. Mákos kukoricát főztek.

Működött fonóház is. Asszonyok, lányok ide jártak össze, vicceket meséltek. A legények is jártak ide, főleg udvarolni, esténként a lányokat haza is kísérték. Este 7től 11-12ig is fontak.

Nagy eseménynek számított a hagyományos lagzi.

Télen voltak  a disznótorok. Disznóvágás minden háznál történt és az esti vacsorára olyan rokonokat is meghívták, akik nem vettek részt a napi munkálatokban. Ettek, ittak , jót mulattak. Olyan is előfordult, hogy hívatlan vendégek is érkeztek, öten, hatan hangoskodva, tepsit vertek fakanállal, edényeket, üveget hoztak magukkal, amibe kóstolót kértek. Ők voltak a „cigányok”, maskarába öltözve, eltakarták az arcukat, hogy ne ismerjék meg őket. Aki huncutkodott velük, az kapott a fakanállal. Volt olyan este, hogy több helyre is elmentek. Az is előfordult, hogy a háziak nem ismerték meg őket és kilesték hová mennek be, így találgatták a kilétüket. Ma már kevesebb disznótor van és nem egészen olyan, mint a régen, de még előfordulnak a maskarás „cigányok” is.

A téli esték régi hagyománya a fosztóba járás. Szinte minden családnál volt tollfosztás, libát, kacsát neveltek és a „tollyút” megfosztották. A családtagokon kívül segítettek a szomszédok, rokonok és visszasegítették egymásnak. Munka közben szórakoztak, meséltek, pletykáltak, de azt is megbeszélték kihez mennek, ha itt befejezik a fosztást. Volt olyan ház, ahová egy hétig is jártak. A gyerekek is szerettek hallgatózni és ha odafértek az asztalhoz ők is segítettek. Este amikor abbahagyták a munkát előkerült a nagy tál mákos kukorica, a bor, a pálinka.

Betlehemi verseket, kis műsorokat iskolában tanították be. Főleg fiatalok szerepeltek. Vicces dolgokat is betanultak. A kis Jézus bemutatása volt a fő téma.

Karácsonykor jártak énekelni a faluba, kaptak az énekesek sütit,diót, almát. István napkor zenekarok járták a falut.

Szilveszteri virrasztásra a legények összegyűltek valamelyiküknél, és onnan indultak köszöntgetni.

Népi építészet

A településen még található néhány palócház, amely felújítás után is megőrizte régi külsejét.
Szinte minden utcában fellelhető egy-két palóc jellegű épület, de ezek már csak a formájukban hasonlítanak a palócházakéra.
Kicserélték az ablakokat, beépítették a gangos padokat, oszlopos tornácokat, el betűre hozzáépítettek, így a palóc jellege végleg eltűnt.

HAGYOMÁNYÁPOLÁS

Összegyűjtötte: Gergely Katalin

Megjelent: Varsány

                    Egy palóc falu évezrede című könyvben

C. A HAGYOMÁNYŐRZŐ PALÓC FALU

Gergely Katalin

XI. A FALU TELEPÜLÉSRENDJE, HAGYOMÁNYOS PARASZTHÁZAI

Varsány a Nógrád megyében élő palóc népcsoport jellegzetes települése, népi kultúráját tekintve szorosabb kapcsolatot négy Szécsény környéki faluval mutat, ezek Rimóc, Hollókő, Sipek és Nagylóc.

A falu, amely településszerkezetét tekintve leginkább útifalunak mondható, Szécsénytől 5 km-re lankás dombok közt terül el, így a térszintkülönbség is tagolja a falut és határát. A katolikus templom a falu viszonylag magasabban fekvő részén helyezkedik el, a körülötte lévő mélyebb részeken találjuk a falu legrégibb és leghagyományosabb házait. Ezen a településrészen kívül a korai betelepülők és a tehetősebb gazdák a templomhoz vezető utak mentén építették házaikat. A templom körüli rész számított a falu legrangosabb részének. A falu települési formája általában, így Varsányban is tükrözi a falu társadalmának tagolódását, ősi nemzetségi – hadas – elrendeződését, az egyes településrészek időbeli létrejötte közötti különbséget. A római katolikus templom fontos meghatározója a faluképnek, s miután magasabban fekvő részen áll, a völgyben meghúzódó házakig adott egy fontos tér. Ez a tér vonzotta a jelentősebb középületek a templom köré való rendeződését. A templom közelében lévő közösségi épületek, kulturális  és szolgáltató intézmények (iskola, klubkönyvtár, községháza, boltok, kocsmák, postahivatal, stb.) alkotják ma is a  falu központját s az emberek közötti mindennapi kommunikáció színteréül szolgálnak.

A római katolikus temető a falu  határában, egy másik  magasabban fekvő részen terül el. Korábban és ma is a nagycsaládok igyekeznek egy helyre, egymás közelébe temetkezni. A temetőben egymás mellett fekszenek a rokonok, hasonlóan, ahogy egymás mellett ültek a templomban vagy egymás szomszédai voltak a faluban. A sírjelek közt a hagyományos fa- és kőkeresztektől a legmodernebb megoldásokig minden típus megtalálható.

A falu közepén halad a fő közlekedési út: Szécsényből Sipek felé vezet, ezen bonyolódik a helyi buszközlekedés is. Varsányban az utcák közepén futó kocsiút, két szélén gyalogjárók  húzódnak. Az  árkok és a gyalogjárók között gyakran fákat ültetnek, tövükben a házak lakói által plántált  virágokkal. A faluban több közkút található, ezek többsége kerekeskút (hengereskút), némelyik deszkaléces kútházzal fedett.

Varsányban a településrend néhány helyen napjainkig is megőrizte az egykori nemzetségek, rokonsági csoportok (hadak) szerinti elrendeződését. Az azonos nevet viselő és egymással rokonságban álló családok egymás közelében, nem ritkán egy telken laktak. A hosszú udvarokban a házak egymás végében, a telek  hosszanti oldalán álltak. Ezek a hosszú udvarok vagy közös udvarok közöket, zugokat képezve szinte utcaként funkcionáltak. Ilyen jellegű településrész Varsányban a mélyen fekvő, patak melletti falurészen máig megőrződött.

A polgárosodás évszázadában terjedtek el az L alakú házak, amelyeknél a szobák az utca frontján helyezkednek el. Varsányban is találunk ilyen háztípust a módosabb családoknál.

Az utcákra futó telkek többsége szalagtelek, a telkek előkertes beépítésűek: a lakóépületek az utca vonalától néhány méterre beljebb állnak. Házfaltól a járdáig gyakoriak a kis virágos kertek. A telek udvarból, a rajta álló lakó- és gazdasági épületekből áll. Ha elég nagy a telek, még veteményes vagy gyümölcsöskert is található rajta.

A telek első részén álló lakóház az északi háztípushoz tartozik, amelynél a szoba tekinthető a ház legfontosabb részének, Általában háromsejtű, a szegényebbeké egy- vagy kétsejtű volt; két ablaka az utcára, egy az udvarra nézett. A fedett közlekedés biztosítására a bejárati homlokzat mentén tornác volt,  általában folyosónak hívták. Az udvari homlokzatot szegélyező fából készült oldaltornác és az ezzel összefüggő előtornác általánosan elterjedt volt Varsányban a II. világháborúig. A két világháború közötti években a módosabb gazdák beüvegezték a tornácot.

Ez a háztípus három, funkcionálisan jól elkülöníthető részből állt: a házból, amely tulajdonképpen a lakószoba; a kamrából és a pitvarból. Az udvarról a keskeny és kis méretű pitvarba lehetett belépni, ez a helyiség elsősorban egyszerű házi eszközök tárolására szolgált. A belőle nyíló szoba a mindennapi élet színtere volt, főző,  lakó és munkatér, itt tárolták a ruha- és edényféléket is. Négyszögletes, lapos kemence fűtötte, a szája előtti padkán főztek, a XVIII. századtól a kemence szája fölé fából vagy vesszőből kürtőt készítettek, így a padlásra vezették a füstöt. A kemence egyben hálóhelyül is szolgált. Amikor a kemence száját a pitvarba vezették, megjelent a nyitott kémény, és a főzés átkerült a pitvarnak ebbe a részébe. A pitvar így fokozatosan átalakult konyhává, s a mindennapi élettevékenységek ide kerültek, a szoba  pedig egyre inkább a reprezentáció színtere lett.

A kamrának fontos szerep jutott az olyan családoknál, ahol több nemzedék élt együtt. Találunk példát arra is, hogy több kamra is tartozott egy hosszúházhoz. A kamra, amelynek általában nem volt ablaka, eredetileg tárolóhely és hálóhely volt: az asszonyok hálóhelyéül szolgált – férfiak az istállóban, pajtában, padláson aludtak – de a fiatal házasok is itt aludtak. A fiúgyerekek általában 12 éves koruktól az istállóban, priccsen aludtak. Kamrában  tárolták a különféle szuszékokban és ládákban az élelmiszereket, ágyneműt, vászon- és ruhaneműt – az asszonyok ágya fölötti tárolórúdon a szennyes ruhát tartották – s általában a menyasszony hozományát. Szuszékot leggyakrabban a losonci vásáron vették a varsányiak.

A „ház”, vagy tisztaszoba  a módosabb családoknál korábban vált kizárólag presztízshordozóvá. Tulajdonképpen egy megkímélt, utcára néző ablakos vendégszoba ez, amelyet az ott élők nem használtak, csak kivételes alkalmakkor. A korábbi, hagyományos berendezésű tisztaszobában két eltérő funkciójú tér volt: egy kultikus tér és egy munkatér. A berendezése általában egy sarokra rendezett fiókos asztalból, sarokpadból, ezen kívül fazékpolcból állt. A falakon tálak, cserépedények, a szent sarokban üvegre festett szentképek és Mária- kép függött, vagy szobor állt. Minél inkább áttevődött a mindennapi tevékenység, elsősorban a főzés a konyhába, annál díszesebbé, cifrábbá vált a tisztaszoba: színes cserépedények, hímzések, szőttesek, és a díszesen felvetett ágy reprezentálta mindenki számára a család társadalmi helyzetét. Ahol nagylány volt a családban, a szobából nem hiányozhatott a magasra felvetett díszágy, amely a lány kelengyéjét őrizte. Általában úgy vetették meg, hogy a párnák fölé hajtogatott dunnát letakarták fodros szélű ágyterítővel, és erre még hímzett végű huzatba bújtatott párnákat tettek, három-kilenc darabot, a tehetősségtől függően. Az első szobának  ilyen módon való átalakulásával együtt a kamra vált második szobává, alvó- és tárolóhelyül s legfőképpen mindennapi munka- és élettérül szolgált a családnak.

A lakóházak anyaga mindig a hely adottságaitól függött. Varsányban ma is több vályog- és vertfalú ház található. A tetejüket korábban zsúpszalmával, később cseréppel és palával fedték. A hagyományos tető a kontyolt tető, függőleges nyílása a füst kivezetésére szolgált. Ennek a típusnak továbbfejlődése a vízvetős tető: a viszonylag magas tető függőleges deszka-homlokfala – amely inkább díszítő, mint homlokzatot védő elem – alatti része a vízvető, amely Varsányban viszonylag széles.

A házakat kívülről tapasztották és mázolták, a XIX. sz. vége óta meszelik. Általában évente kétszer, tavasszal és ősszel, három, illetve öt rétegben meszelik ki a házakat, ez mindig az asszonyok feladata volt és még ma is gyakran az. A döngölt, tapasztott földpadlót deszkapadló majd parketta váltotta fel, elsősorban a tisztaszobát igyekeztek minél igényesebben burkolni, és ezt a változást is befolyásolta a módosság fitogtatása is.

A hagyományos lakóház építkezési mód, mindennapi ház- és lakáshasználat az ötvenes években alakult át, folyamatosan modernizálódva elvesztette sajátos jellegét, a mai faluképre a hatvanas – hetvenes években egy kaptafára tervezett és épített, sátortetős kockaházak a jellemzőek.

XII. ÉLET A HÁZBAN

A tűzhely körüli munka mindig az asszonyok feladata volt. Az étkezés rendjét az évszakok változása határozta meg. Minden családnak volt konyhakertje, neveltek baromfit és hízlaltak egy vagy több disznót. A disznóvágás és a disznótorok szinte családi ünnepet jelentettek és jelentenek még ma is.

A hagyományos étrendet elsősorban a saját előállítású alapanyagokból állították össze, amelyet sok burgonya, hüvelyes – ázalék – és tésztaféle fogyasztása jellemzett. A táplálkozás rendjét századokon át meghatározó római katolikus egyház életszabályainak máig élő a hatása a falu erősen katolikus hitű népessége körében. A heti étrend – hétfő, szerda, péntek: hústalan nap; kedd, csütörtök, vasárnap: húsevő nap; szombat nem pontosan meghatározott – máig szerepet játszik a fogyasztásban. Az egyes étkezések általában két fogásból állnak, vasárnap háromból. Télen naponta kétszer étkeztek, nyáron háromszor. A házi kenyérsütés még manapság sem ritka jelenség.

A családok általában a konyhában étkeztek, ritkábban a hátsó szobában. Nyáron az udvari nyárikonyhában főztek és étkeztek. Az asztali ülésrendnél a családfő vagyis a gazda ült a főhelyen, az ajtóval szemben, mellette legidősebb legényfia és felnőtt fiai. Újabb szokás, hogy a gazdasszony is helyet foglal az asztalnál. Mai napig megmaradt a megszokott hely használata minden családtag számára. Az asszonyok korábban soha nem ültek le az asztalhoz hanem kiszolgálták az étkező férfiakat, gyermekeket és ma sem ritka  az idősebbek körében, hogy nem hajlandók az asztalhoz ülve étkezni. A közös tálból történő étkezés szokása a XX.  századra szűnt meg, ma már mindenki külön tányérból étkezik.

A lakodalom, mint az emberi élet egyik legfontosabb fordulópontja, az étkezésben is kiemelt helyet foglal el. A lakodalmi ételsor általában azonos az egész faluban, kevés újítástól eltekintve a helyi szokásokhoz alkalmazkodva alakult ki. Legfontosabb fogásai: húsleves csigatésztával, pecsenyefélék, pörköltek, sütemények. A hagyományos kalács és lepényfélék mellé újabban tortafélék kerültek: míg korábban egyetlen menyasszonyi torta volt, ma annyi torta kerül az asztalra, ahány háztól vendég van a lakodalomban.

XIII. A VISELET

Miután Varsány legjellemzőbb, legismertebb néprajzi sajátossága napjainkban is a színes,  hétköznap és ünnepnap egyaránt hordott népviselet, ezt kell a legrészletesebben  bemutatnunk.

A magyar néprajz tipológiája szerint a varsányi viselet a felföldi viselethez, ezen belül a palóc népviselethez tartozik, szűkebb egységet pedig Nógrád megye, s azon belül is Szécsény és környéke jelenti: Hollókő, Nagylóc, Rimóc, Varsány, Sipek. Ebben az öt községben a viseleti stílusjegyek nem mutatnak nagy eltérést, lényeges vonásaikban megegyeznek. Ennek a viseleti egységnek létrejöttében jelentős szerepe volt a közös, katolikus vallású hívek egyetlen plébániájának, mely 1787-ig csak Rimócon működött. Ekkor létesült a nagylóci plébánia, s hozzá csatolták Hollókőt is. Varsány és Sipek továbbra is a rimóci anyaegyházhoz tartozott, egészen 1942-ig, amikor Varsányban is önálló plébánia létesült és Sipek a közös közlekedési út miatt hozzá lett csatolva.

Természetes, hogy a közös templom mint a közösségi élet legfontosabb színtere, alakítója és meghatározója volt a viseletnek; az ünnepi öltözködés legfőbb alkalma, a bemutatkozás és a véleménycsere színhelye. A közös egyházi igazgatás és XIX. sz. második felében a varsányi központú körjegyzőség összetartó hatása lényeges vonásait tekintve azonos viseletet alakított ki az említett három illetve öt községben.

A varsányi viselet napjainkig is sok régies vonást őrzött meg. A többi ismert viseletcsoporthoz képest később vettek át újabb öltözetdarabokat, viseleti elemeket.  Ilyen régies vonás például az asszonyok előhajas kontyfésülése, mely a XIX. századi osztrák „biedermeier” polgári hajviselet emlékét őrzi. Továbbá régi divatot őriz az ingvállak használata a blúzfélékkel szemben, a vászon testi ruházat fennmaradása még napjainkban is, s a vállkendő alkalmi, ünnepi viselése. A viselet meghatározó eleme a többrétegű fejviselet és a sokszonyaviselet. Jellemző az öltözetdarabok sokfélesége és gazdagsága anyag, szín, díszítés szerint. Az egyes viseletdarabok a közösség tagjai számára  konkrét jelentést is hordoznak, kifejezik a nemet, az életkort, az állapotot, az alkalmat, a társadalmi helyzetet, rangot és nem az adott közösséghez tartozók számára a területi hovatartozást.

Az öltözet jellegzetes formáját a sajátos fejviselet, a vállat hangsúlyozó bő ingujj és vállkendő, a rövid, térdig érő és csípőt kiemelő sok szoknya határozza meg. A varsányi viselet, hasonlóan a többi palóc viselethez,  jellegzetesen sokszoknyás, ingvállas, vállkendős öltözet.

A viselet leírása tulajdonképpen a két világháború közötti időszak viseleti rendszerét adja vissza a legrészletesebben. Ez a szülők, nagyszülők kora, erre emlékeznek a legszívesebben és a legpontosabban, s ebből az időszakból szinte minden család rendelkezik fényképfelvétellel is.

XIII. 1. A női viselet

Régen minden családnak volt kenderföldje, amelynek nagyságát a család nagysága, szükséglete határozta meg. A kenderföldek a termelőszövetkezetek megalakulásával 1960-ban szűntek meg. De a vászonanyag jelentősége már az 1930-as évektől csökkent a gyári anyagok, a különböző gyolcsok térhódításával egyenes arányban. Így házilag elsősorban a háztartáshoz szükséges lepedő, abrosz, fűhordó abrosz, törülköző alapanyagát szőtték meg, s a vászon ruhanemű szerepe egyre csökkent.

Szőni minden családban tudott valaki, általában az asszonyok szőttek, de már a 14 éves lánynak is tanulnia kellett a szövést. Tiszta kenderfonálból ritkán szőttek, a kenderfonalat általában üzletben vett pamuttal vegyítették. Így finomabb vásznat kaptak. Az így nyert anyagot félpamutos vászonnak hívták. A nagyon szegény emberek, vagy a háborút megelőző és azt követő években általánosan, csak tiszta kenderfonalból szőtték a vásznat. Elnevezése: fonalas vászon. Az ünnepi viselethez való vásznat tiszta pamutból szőtték. A szövés kifejezetten téli tevékenység volt.

Fonóház a harmincas évek végén még volt a faluban. Két-három háznál összejött a falu fiatalsága, a lányok talpas guzsalyon fontak s beszélgettek, évődtek a legényekkel. Egy asszony rangját az adta meg, milyen vékonyra tudta megfonni a fonalat és az a fonal mennyire lett megfehérítve, mert ettől a két tényezőtől függött a megszövött anyag finomsága, szépsége.

XIII. 2. A ruhaviselet elemei

Ingváll: a bevarrott ujjú ingek típusába tartozik.        Amíg az ingváll alapanyaga háziszőtt vászon volt, addig a szátváról (szövőszék) levett vászon szélessége adta meg az ingváll derekának a hosszát, bősége pedig másfél vagy két rőf volt, ami kb. 1,5 méter. Az ingváll derekát elöl középen nyitva hagyták, vagyis az anyag két szélét csak a nyaktól lefelé 10 cm-es részen varrták össze, lejjebb nem. Az emlékezet szerint ez a típus korábban lányoknál, asszonyoknál egyaránt általánosan elterjedt volt, s csak az anyag megváltoztatásával – ami maga után vonta a szabás megváltoztatását is – maradt elöl nyitott szabása miatt speciálisan a kismamák, szoptatós asszonyok ruhadarabja.

Az ingváll szabása egyszerű; a derékrészt benyírták s mellé varrták a pálhával ellátott két ingváll ujjat. A pálha a derékrész és az ujj közé illesztett négyszögletes toldás, az ingváll ujjának bőségét segíti elő. Az ingváll nyaki részét és az ujjak vállrészét tűre szedve ráncolják be, s a cérnát benne hagyva vékony gallért erősítenek az ingvállderékra. A gallér középső részére (kb. 10 cm-es rész) valamilyen kis jelet, virágot, vagy viselőjének nevét szokták belevarrni. A derékrész hossza csípőig ér, hogy “a szoknya jól befogja”. Az ingváll ujjának hossza ált. 40-50 cm, viselőjének könyökéig kell érjen. Az ujj alsó végét is tűre szedve beráncolják, s 5 cm széles kézelőt varrnak rá, melyet szattyinggal kötnek meg. Az ingváll ujjának szépségét bősége adta meg; ezért, hogy minél “kerekebb” legyen az ingváll ujja, egy szél vászonhoz még hozzátoldtak egy fél szelet vagy még egyet; ezért az ingváll ujján két varrás van: egy alul és még egy felül, vagyis inkább a kar hátsó részére igazítva, hogy a ráncok eltakarják.

Az újabban használt lenvászonból vagy finomabb gyári anyagokból szabott ingvállakat – miután itt már nincsenek meg a szövőszék természetéből adódó kötöttségek az anyag szélességét illetően – a derékrészt két oldalon varrják össze, tehát eltűnik az ingmell nyitottsága, és az ujján is csak egy varrás van, természetesen alul. Az anyag minőségétől függetlenül az ujját mindig a derékrész mellé varrják. Az ingvállat a felhasznált anyag minősége szerint nevezik: fonalas ingváll (tiszta kenderfonalból készült), félpamutos ingváll (amikor a szövőszéken a felhúzott szál pamut s a keresztszál kenderfonal), pamutos ingváll (csak pamutból készül, tehát kenderfonal már nincs beleszőve). Az ingváll szépségét az ujjának díszítése, az ujjára felhasznált anyag minősége adja meg, hiszen az ingváll derekát eltakarja az alsólajbi és a nagykendő. Ezért az ünnepi ingváll ujját korábban virágos kender fejéből nyert, legjobb minőségű kenderfonalból szőtték, vagy csak pamutból. Az ingváll ujjára való anyagot még külön eljárással: kallatással (mángorlással) fényessé és puhává tették. Kallatni Balassagyarmatra a magyar vagy zsidó kelmefestőkhöz vitték a vásznat a II. világháborúig. Ennek az ünnepi ingvállnak az elnevezése is kallott ingváll volt. A harmincas évek óta az ünnepi ingváll ujjára gyakran használnak selymet, brokátot, csipkét. Az újabban viselt ünnepi ingváll anyaga a derékrészen boltban vásárolt vékony anyagok, az ujjára pedig  bolti csipkét használnak fel. Az ünnepi ingváll ujját kézelő helyett színes selyempántlikával rögzítik a könyök felett.

Az ingváll szépségét az ujjára felhasznált anyag minősége mellett a kézelő hímzésének fajtája és színessége is elősegítette, meghatározta. Amíg a kézelő fonalas vászonból vagy félpamutosból volt, addig szálszámolással, fehér hímzéssel: lyukvarrással díszítették, melynek mintája leveles, rózsás, csillagos, búzaszemes, borsólyukas lehetett, vagy szintén szálszámolással, de színes keresztszemes mintával varrták ki a kézelőt. Amióta a kézelő anyaga is gyári gyolcs, a hímzése szabadrajzú, tömöttvarrás, színes virágminták. A kézelőn a hímzés a korral együtt egyszerűsödik; elszíntelenedik és keskenyebb is lesz. Újabb jelenség: az ingváll ujjára üzletben előre megvarrt, gépi hímzéssel díszített kézelő felvarrása. Az ingvállat közvetlenül a testre veszik fel, s a régebbi típusú ingváll alsó két szélét egymásra hajtva fogják be a szoknyába. Ingvállat csak fehér színűt viselnek, ezért gyakori az ingváll mosása, váltása. A kimosott ingvállat ráncai mentén kisimítják, kihúzogatják, még ma sem vasalják. Tárolásra az ingváll ujjait felébe kettéhajtják, a mellrészre helyezik, az ingváll derekát ráhajtják a felső részre (keresztbe), és az egészet hosszába újra összehajtják.

Általában elmondható az egyes viseleti darabok tárolásáról, hogy a napjainkban használt szekrényekben is a korábbi, ládabeli tárolást alkalmazzák. Nem használnak vállfát, a ruhaneműt gondosan hajtogatják – mint például a fentebb leírt ingvállat – a szoknyákat és a kötényféléket viselésük után asztalra fektetve ráncba “beszedik”, hurkaszerűen összehajtják, – a kötényfélét kétrészt hajtják – és a kötőjükkel körbecsavarják.

Pendely: anyaga kendervászon, esetleg félpamutos vászon, készítéséhez 3 szél vásznat használtak: 2 szél kellet az elejének és a hátuljának, 1 szél pedig a két oldalán a háromszög alakú betoldásra, eresztékre. A derekán saját anyagából visszahajtott  fűzőbe szattyingot húztak, ezt elöl kötötték meg. A pendely általában félcombig ért, de viseltek hosszabbat is, hogy “feltűrve a derekukon jól erősítse a csípőnket”. Újabban a pendelyt gyári gyolcsból varrják, s az anyaggal együtt a pendely szabása is megváltozott: nincs eresztéke a pendelynek, hanem az anyagot úgy szabják, hogy a derékrészen keskenyebb legyen.

A pendelyt felöltés után a testen ráncolják, igazítják a kívánt bőségűre; fejen át, első ruhadarabként öltik fel. Ma az asszonyok, lányok nem mindig hordanak pendelyt a viselet alatt.

Külön meg kell említenem a bugyogó használatát. Az 1930-as évek vége előtt a nők soha nem hordtak bugyogót, csak “úgy csupaszon voltunk a bőszoknya alatt”. A nők alkalmanként kendőt kötöttek magukra: egyet a derekukra, egyet pedig arra rögzítve keresztbe, hogy így védjék a tisztulás ideje alatt magukat és a felső ruhájukat a bepiszkolódástól. 1936-38 körül kezdtek a faluban bugyogót hordani, ennek anyaga barchetből volt, és otthon készítették el: (“Nem is igen vettük, hanem kelméből kiszabtuk egy másikhoz és megvarrtuk.”) Azok az idősebb asszonyok, akik lánykorukban nem szoktak hozzá a bugyogó rendszeres viseléséhez, napjainkban is csak alkalmanként veszik fel. Idősebb asszonyok télen, nagyon hidegben lábas-bugyogót hordtak, barhentből. (“Ez olyan volt, mint egy szoknya, csak nem volt összevarrva, szára olyan hosszú volt, hogy alul betűrték a csizmába, derekukon szattyinggal rögzítették.”)

Hálóruhának egy kopottabb ingvállat és pendelyt használtak. Aki szeretett rendesen öltözni, annak volt külön erre a célra használt háló-nak nevezett pendelye és ingválla. De aki rendetlenebbül öltözött, az “abban aludt, akiben nappal dolgozott, és mindig gyűrött ingvállban járt”.

Alsószoknya: félpamutos vagy pamutos vászonból varrták, 7-8 szélből. Újabban gyári gyolcsból készítik. Az anyagot tűre beszedve, keskeny gallért varrnak rá. Elején középen hasíték van, amelyet alul kb. 10 cm-es részen összevarrnak. Alját fehér sifonnal, szattyinggal szegik fel. Derékon madzaggal kötik meg. Elnevezése: fehér szoknya. Nincs rajta semmiféle díszítés. Hétköznap általában 3-4 fehér szoknyát vettek fel, ünnepnap többet. Azért vettek ennyit, mert “ha csak egy szoknya volt rajtuk, az úgy bevágódott a lábuk közé; azért kellett több szoknya, hogy széttartsa a felsőszoknyát, hogy rendesen tudjon menni a menyecske.” Az alsószoknyát körbe ráncba szedik – csak a hasíték melletti részt hagyják simán -, a megnedvesített anyagot szála mentén apró hajtásokba szedik be. Korábban az alsószoknyát nem szedték be ilyen apróra (kb. 1 cm-es ma a szedése), hanem “ha beszedtük is csak sokkal nagyobba, és csak azért, hogy ne álljon annyira szét a szoknya.” Az apró szedés mellett 7-8 éve az alsószoknyák aljába cérnát fűznek, hogy a szedés jobban megálljon és ne álljon szét a szoknya alja. Ezt az újítást Rimócról Varsányba került menyecske vezette be, s hozta divatba a helybeliek között. Azelőtt ezt az eljárást nem alkalmazták a ráncok rögzítésére. Ez lényegében azt jelenti, hogy míg régen kizárólagosan a használhatóság, a praktikusság volt az elsődleges szempont, ma a viseleti elemek díszítő jellege kerül előtérbe. Ez sokkal jobban meglátszik a felsőszoknya készítésénél, amire a következőkben fogok rátérni.

Az ünnepi viselethez illő alsószoknyát vasaltnak, vasalt alsószoknyának hívják. Ezt az előbb leírt szedett alsószoknyára veszik fel, az alkalomtól függően 4-6-ot. Ez az alsószoknya nincs beszedve, hanem ki van keményítve, s az alján körben csipke díszítés van. Elöl olyan hasítéka van, mint a szedett alsószoknyának, s derékra rögzítése is ugyanúgy történik. Napjainkban a vasalt alsószoknya kizárólag a fiatal (13-14 éves) lányok ünnepi viselete, az újmenyecskék már egyáltalán nem hordják.

Vasárnap a nagymisére vasalt szoknyát, a litániára pedig úgynevezett szőrösaljú szoknyát vettek. Ez a szőrösaljú szoknya lényegében felsőszoknya, de silányabb, olcsóbb, rosszabb anyagból, mint a legfelül viselt szoknya. Azért vettek fel ebből is 7-8-at, hogy szebben álljon a szoknya rajtuk. Nevét onnan kapta, hogy az alja szegővel: szoknyaszegő szőrrel volt felszegve, ami egy élénk színű szövetcsík volt és csak szegésre használták. A legünnepibb a tüdőszín (erős rózsaszín) szegés volt. Ezt a szoknyát nevezik még “fehérekre való szoknyá”-nak is.

A felsőszoknya a viselet legjellemzőbb és legfontosabb eleme, hiszen az elnevezést is a szoknya után kapta az egész viselet: kerek szoknya, bő szoknya és a városi öltözetet ennek ellentéteként szűk szoknyának, szűk ruhának nevezik. Az öltözet összeállításánál legfontosabb szerepe a felsőszoknyának van: a szoknya anyagának minősége, színe, rangja határozta meg, ahhoz válogatták a többi öltözetdarabot. Tulajdonképpen a szoknya esetében – a vászon alsóneművel ellentétben – még mindig a régi, századforduló óta divatos anyagok dominálnak: selyem, kásmír, flokon, atlasz, karton és különféle szövetek, de természetesen ezek mellett megjelennek az újabb, divatos anyagok is. Tehát a felsőszoknya  anyagának minősége adta meg a szoknya rangját és vált  meghatározóvá az öltözet összeállításánál.

A szoknyák fontossága mennyiségükben is megmutatkozik: “…van vagy 80 darab szoknyám, ha nem több. Ingvállból nem kell olyan sok, az nem olyan érdekes, mint a szoknya.” “…ünnepre való selyem vagy kásmír felsőszoknyából minden színből kellett legyen egy lánynak.”

Szoknyát állandóan készítenek újakat is, egy évben általában 2-3 új szoknyával egészül ki a ruhatár.

A felsőszoknyához 6-7 szél anyagot használnak (ez kb. 4-5 méter), a derékrészen apró, éles ráncokba tűre beszedik az anyagot és két ujjnyi széles gallért varrnak rá. A szoknya anyagát megnedvesítik és az anyagot kézzel beráncolják: ráncba szedik az anyag szála mentén. Korábban a ráncok nagysága másfél, két cm volt, s kemencéből kivett meleg kenyérrel “vasalták le” a hajtásokat. 1968 óta a szedés egy centinél is kisebb, így a beszedett felsőszoknya alja sokkal kacskaringósabban állt, viszont elkészítésére is nagyobb gondot, több időt kellett fordítani. Saját megítélésük szerint: “Ez a túl apróra szedett szoknya a régi varsányi viseletnek még csak hírét sem hallja.”

A szoknyán elöl kb. 30 cm széles hasíték van, 2-3 éve a szoknyát elöl egyáltalán nem varrják össze, csak egymásra hajtják az anyag két szélét. A szoknya a hasíték mellett, vagy a két végén kb. 40 cm-es részen nincs beráncolva, így a ráncolás nem a hasat, hanem a csípőt erősíti, ami megfelel a varsányi ízlésnek. Ezt a kötény által takart sima részt gyakran más, olcsóbb anyagból toldják meg, mint maga a szoknya. A szoknya hasítékának két szélére szattyingból kötőt varrnak, amellyel derekukra erősítik a szoknyát. A szoknya alján 4-5 hajtás: forhamentli van, a szegéstől tenyérnyire. Az alja egyszínű anyaggal felszegett, a szegő színe a szoknya színétől különbözik. A szegőt méterben vették, anyaga lehetett gyapjúszövet, posztó, bársony. A felsőszoknya hossza korábban takarta a térdet, lábszárközépig ért, 1940 óta egyre rövidült, napjainkban viszont már hordanak térden felül érőt is, természetesen csak a fiatal lányok és menyecskék.

A felsőszoknyákat anyaguk és mintájuk szerint nevezték el; pl. fekete kosaras (mintájú) selyemszoknya, ezt tartották a legszebbnek, legünnepibbnek.

A felsőszoknyák közül mindig a legújabbat hordják ünnepen, s amelyik elkopott vagy megfakult, azt alulra veszik. Az ünnepi szoknya elsősorban az anyag minőségében (selyem, kásmír, bársony, stb.) vagy ha egyszerűbb anyagból készült, ünnepi tüdőszín szegésével különbözik a hétköznap viselt felsőszoknyáktól, melyek anyaga puha, jól mosható karton, flokon, vagy delin, vagy olcsóbb, apró mintás szövet.

Fiatal lányok és újmenyecskék ünnepi vasalt alsószoknyára selyem felsőszoknyát vesznek, ez a szoknya nincs beszedve apró ráncokba, csak derékban húzott. A menyasszony fehér selyem felsőszoknyája az egyetlen, amelyiket vasalt alsószoknyára vesznek fel és apró ráncokba beszedett.

Az alsó- és a felsőszoknyát egyaránt a fejen át veszik fel vagy le; gyakori, hogy levetkőzésnél egyszerre több szoknyából bújnak ki. A levetett szoknyákat eltevés előtt kisimítják, sima felükkel lefelé fordítva újból beszedik, hurkaszerűre összecsavarják és kötőjükkel átkötve teszik el. Ha már nem szép a szoknya szedése, benedvesítve az anyagot gondosan apró ráncokba szedik és vasalóval levasalják. Miután a viselet legfontosabb eleme és egyben a megfelelő megjelenés kritériuma a kerek szoknya, ezért nagy gonddal öltik magukra a lányok, asszonyok, ügyelve, hogy minden felvett szoknya hossza egyforma legyen, s csak a szegések különböző színe villanjon ki járáskor. Ugyanígy ügyelnek a szoknyák ráncainak megfelelő, csípőt erősítő elosztásra is.

Kötény: A szoknya előtt mindig viselnek kötényt. Egyik fajtája a kecele, mely elöl a szoknyát teljesen körbe éri. 6 szélből készítették, az anyagot két ujjnyi hajtásokba szedték ráncba és gallért varrtak rá. A kecele mindig sötét színű volt, alját 4-5 forhamentli (hajtás) és fekete csipke díszítette, amely az ünnepi kecelén egészen körbe ért. A kecele anyaga a századfordulón balassagyarmati festőnél vett festett vászon anyag volt, amelynek alapján három fajta kötényt különböztettek meg: lángszín kecele – ez vékonyabb kelméből készült, minta nem volt benne, de az anyag színjátszó volt (piros-zöld); habos kecele – vékony, vasszínű anyagból volt, nem volt benne minta, “csak úgy verte a habot” ha ráesett a fény; tarka kecele – amelyikben minta is volt, pl. gallyasos, szilvamagos, barackmagos, stb.

A harmincas évek végétől a kecelét gyakran varrták klottból vagy a tehetősebbek tükörselyemből, de ez ritka volt. Ezt a két utóbbi típust csak ünnepen viselték. Egy lánynak általában 6 kecele illett legyen a ruhatárában. Míg az 1910-20-as években a kecele általános, mindennapos viselet volt, s elsősorban munkában, pl. aratásban viselték a felsőszoknya védésére, a negyvenes évekre a kecele kizárólag az ünnepi viselet tartozéka lett.  Ezzel az ünnepi ruhadarabbá válással együtt járt az is, hogy míg korábban a kecele a nők (lányok, asszonyok) viseletéhez egyaránt hozzátartozott, ettől az időponttól kezdve csak a fiatal lányok, ritkán az újmenyecskék ünnepi viseletét jelentette. Elsősorban a vasárnap délelőtti nagymisére a vasalt szoknyához kötöttek kecelét, litániára vagy vasárnap délután a faluba már csak szakácskát (lásd később) viseltek a lányok.

A kecele, az anyagában vele megegyező nyakravaló nagykendővel együtt az 50-es évek végén maradt el a viseletből.

A másik kötény-fajta a szakácska. Ez az előzőekben leírt köténnyel ellentétben csak a felsőszoknya hasítékát, szedetlen vagy toldott részét takarja, nem ér el a csípőig. Téglalap alakú, szabatlan egy szél anyagból készítik: századfordulón vászonból – félpamutosból, pamutosból – , újabban fekete klottból vagy tükörselyemből. Derékban a kötény két szélére varrt madzaggal, szattyinggal, korábban színes pántlikával: szőrrel rögzítették. A megfelelő bőség elérésére a kötény felső két szélére, a derékrészen  csípőt varrnak – ez kb. 2 cm-nyi kis hajtás.  Korábban, az 1910-20-as években a szakácskát is beszedték apró ráncokba, elsősorban az ünnepen viselt fehér pamutszakácskát vagy a fekete tükörselyem szakácskát. Munkába rakatlan fehér vászonszakácskát vagy fekete klott szakácskát viseltek, de ez utóbbit a visszájára fordítva.

A kecele dísztelenségével ellentétben a szakácska mindig hímzett az alján. Kivételt csak a munkába viselt fehér vászon szakácska jelentette, az ünnepen viselt vászon szakácskát szálszámolásos, keresztszemes piros, kék hímzéssel díszítették. A fekete klott vagy tükörselyem szakácska alját színes mosóselyem vagy pamut fonállal hímzik, drukkolják ki. A hímzés szabadrajzú, laposöltéses tömöttvarrás, a legkedveltebb minták a virágok, levelek. A hímzés alá, a szakácska aljára görbike (farkasfog), sujtás (aranyszál), ördöglakat (gyöngy és flitter) vagy pillangó (flitter) díszítés kerül. A szakácska hímzésének színe és szélessége a korral együtt változik: a hímzés keskenyebb lesz és zöld, kék, lila szín váltja fel az élénk tarka színeket. Idős asszonyok szakácskájának aljáról a hímzés már teljesen hiányzik, helyette 4 forhamentli (apró hajtás) és fekete csipke jelenti a díszítést. Mindenki maga hímzi a szakácskáját ma is, ha a megvarrásnál a varrógéppel rendelkező asszonyok segítenek is egymásnak. A hatvanas évek eleje óta vászon szakácskát nem hordanak, csak fekete klottot vagy ünnepre tükörselymet. Ezek a szakácskák már kivétel nélkül rakatlanok, azaz nincsenek apró ráncokba beszedve. S miután így a sima anyagfelület megnőtt, a hímzések a korábbiakhoz képest szélesebbek, színesebbek – a szakácska “cifrább” lett. Saját szavaikkal élve: “nem ilyen nagyon pingáltat hordtunk régen”.

Ha egy lány nagyon díszesen akart felöltözni – előfordult még az ötvenes évek végén is – , a kecele tetejére rákötötte még a hímzett szakácskát is: “Ha valakit kihirdettek a templomban és híresen fel akart öltözni, a kecelére rákötötte még a drukkolt szakácskát is, az volt a híresebb, az már nagyon fel volt készülve…”

A kötény harmadik fajtája a melles szakácska vagy surc, amely lényegében olyan szakácska, melynek nyakba akasztható, szabott felsőrésze van. Korábban házi, ma boltban vett vászonból készítik, színe nem fehér, hanem a kék sötétebb árnyalatai. Hétköznap, ház körüli munkához nők általánosan viselik, korábban férfiak is felkötötték. Házilag varrják ma is.

Varsányban a kötény mindig hosszabb, mint a szoknya. Kötény nélkül nincsenek felöltözve az asszonyok, lányok. Levétel után gondosan összehajtogatják hosszába, majd félbe, s a kötény kötőjével átkötve teszik el a szekrénybe.

A szakácska fölé a derekukra díszítésül derékkötő rózsás pántlikát kötnek: a hason csokorra megkötik,  két vége lelóg a szakácska aljáig. Ez a két-három ujjnyi széles selyem szalag, melynek dísze a géppel belehímzett rózsa, kalász, stb. szinte az egyetlen viseleti elem, amely változatlanul megmaradt a századforduló óta, anyagát, színét, mintáját és funkcióját egyaránt figyelembe véve.

Lajbi: ingváll felett viselik, funkciója az ingváll derékrészét befedni, amely általában rosszabb minőségű anyagból készült. A lajbi derékig érő, testhez szabott, szűk, elöl-hátul nagy nyakkivágású ruhadarab. Az 1910-20-as években két típusa volt ismeretes a faluban. Az egyik – valószínűleg a korábbi típus – vállrészén nem volt összevarrva, csak egy szalaggal megkötve. Így a lajbi felvételénél az ingváll ujja nem törődött össze, hiszen “hónunk alá fogtuk a lajbit és megkötöttük a vállunkon”. Ezért ezt a típusú lajbit később is elsősorban az ünnepi, csipke, selyem ujjú ingvállakhoz hordták. A vállrészen összevarrt lajbit pedig hétköznap viselték. Egyik változat záródása sem volt rögzített: általában egy tűvel összetűzték a lajbi két első szélét, ritkábban patentkapoccsal vagy kötővel zárták össze elöl. Hátul a lajbi alján egy frakk-nak nevezett fodor volt, innen kapta a gyakran használt frakkos lajbi elnevezést. Amikor a nagykendőt rávették a lajbira, hátul ennek a frakknak ki kellett látszania a kendő alól.

Hétköznap általában egyszerű anyagból, leggyakrabban fekete-tarka (festett vászon) anyagokból varrt lajbit hordtak a nagykendő alatt, ünnepen a vasalt szoknyához és a selyem nagykendőhöz selyem vagy kásmír alsólajbit vettek fel a lányok, menyecskék. A lajbit mindig bélelték: vászonnal, vastagabb gyolccsal. Két oldala, amely kilátszott a keresztbe kötött kendő alól, általában hímzett volt.

Kicsi lányok hordták az általuk matyó lajbinak nevezett ruhadarabot. Az anyaga zöld posztó volt, gyakran gallérral ellátott és elöl-hátul szélesen ki volt hímezve színes virágokkal. Kizárólag ünnepnap hordták a 40-es években, Mezőhegyesről is többen jöttek haza ilyen lajbiban.

A gyári, kötött lajbik az 1939-es évtől kezdve terjedtek el Varsányban. Eleinte csak fekete színben lehetett venni, díszítése nem volt, csak a szélén és a karöltőjénél körbefutó csipke horgolás. Ezt felső-lajbinak hordták, gyakran rávették a nagykendő tetejére is. Lajbit, vagyis már inkább alsólajbit ekkor még továbbra is hordtak, elsősorban mellszorítónak. De díszítésül is: a színes selyem lajbi szegett széle kilátszott a fekete kötött felsőlajbi alól. Amikor a hatvanas évek elején elterjedt a kötött lajbi mellett az egyéb gyári kötött szvetterek divatja, végleg elmaradt a nagykendő, és a korábbi felsőlajbi vált alsólajbivá, így közvetlenül az ingváll felett kezdték hordani. Napjainkban saját készítésű, pamutból vagy zefírből kötött lajbit hordanak az ingváll felett. Elnevezése a karöltő körül és a széleken végigfutó horgolt, kötött díszítés után csipkés lajbi. A lajbi alapszíne lehet fehér, zöld, tüdőszín, kék, – legünnepibb a zöld alapszín tüdőszínű horgolt csipke díszítéssel. Újabban a lajbik elejét rózsás mintákkal, keresztöltéssel hímzik ki. Ennek mintáját  törölközőről vagy  kézelőről másolják le. Ma egyre díszesebb, színesebb, cifrább lajbikat készítenek, s a korábbi selyem alsólajbi teljesen elmaradt.

Alsókendő: a lajbi nyakába alsókendőt tesznek, ez egy fejkendő nagyságú fehér gyolcs, amelyet háromszögletűre hajtva tesznek a nyakukba. Hétköznap tiszta fehéret viselnek, ünnepnap az alsókendő lajbi alól kilátszó szélére kék, zöld, tüdőszín posztót varrnak és flitterrel, csipkével teszik díszesebbé. Ezt az alsókendőt napjainkban is viselik a kötött lajbi alatt. Eredetileg azért viselték, hogy a gyakran festett vászonból készült nagykendő ne fogja össze az ingvállat.

Nyakravaló nagykendő: a lajbi fölé kötött vállkendő. Anyaga korábban festett vászon és kásmír, a századforduló óta selyem. A selyemkendők rojttal és gépi hímzéssel voltak díszítve, cseh gyárak készítették a legszebbeket. Színük leggyakrabban fekete, ritkábban piros volt, szélein körben gépi hímzésű széles mintával, koszorúval. Ez is lehetett egyszínű kék, zöld, piros és színes, tarka is. A kendő szélét körben rojt díszítette. Viseltek egyszínű rojttal, vagy 2-3, a kendő mintájához illő színű rojttal is nyakravaló nagykendőt.

Rojtos selyem nyakravaló nagykendőt csak fiatal lányok és újmenyecskék viseltek, elsősorban vasalt szoknyához (szedetlen selyem felsőszoknya), nagy egyházi ünnepeken. Menyecskének rojtos selyem nyakravaló nagykendőt csak addig illett hordani, míg a menyecskekendőt kikötve viselte, tehát nem kötötte át felsőkendővel. Bekötött menyecskéhez már csak rojtatlan selyem vagy klott nagykendő illett. A lányok, menyecskék pontosan tudták, milyen színű selyem szoknyához kell fekete alapú, egyszínű vagy színes rojtú nagykendőt kötni. Rojtos selyem nyakravaló kendője minden lánynak volt a faluban, a tehetősebbeké gazdagabb (színesebb) rojtozatú  volt, és számszerűleg több. Rojtatlan selyem nyakravaló kendőt vagy klott nagykendőt vasárnap délután viseltek, ha a faluba mentek vagy a litániára  kötötték fel.

Hétköznapra festőből viseltek nagykendőt; az anyag alapján – a keceléhez hasonlóan – háromféle nagykendőt különböztettek meg: habos nagykendő -ezen nincs minta, vékony szürkés anyagból volt, szegettaljú szoknyához viselték idősebbek, ünnepen; lángszín kendő – ez is minta nélküli, színjátszó, még ezt is ünnepélyesebb alkalmakkor viselték; tarka kendő – szélein körben minta futott.

A tarka nagykendőket aszerint osztályozták és nevezték, hogy szélein milyen minta futott körbe. Egyesszélű kendő: szélein csak egy sor minta, szélesszélűn pedig kettő (vagy több) minta volt. Alapszínük általában fekete, szürke, szélein a minta színe sárga, fehér vagy zöld volt. A tarka kendő mintája szerint lehetett rozmaringos, kalászos, barackmagos, dinnyemagos, gallyasos.

Különböző mintájú tarka kendőből 6-7 is volt egy lánynak, menyecskének. A tarka nagykendőn rojt soha nem volt. Korábban a nagykendő állandó kiegészítője volt a viseletnek, hétköznap, munkába is viselték a festőből készítetteket, még 1939-ben is.

Ünnepre fiatal lányok piros selyem vagy kásmír felsőszoknyához fehér csipke vagy batiszt nagykendőt kötöttek. A menyasszony is fehér csipkés nagykendőt vett fel lagzijakor. Ezt a kendőfajtát ma is újból kezdik viselni a 13-14 éves lányok nagy ünnepeken templomba.

A nyakravaló nagykendő négyszögletes, 1,5-2 méter az oldalak hossza. Átlósan kettéhajtva és gondosan kisimítva, két kézzel apró ráncokba szedték, s így beráncoltan terítették a nyakukba. Mindig segített valaki a nagykendő felvételénél, mert egyedül senki sem tudta volna szépen magára venni. A kendő a nyakba került, s rojtjai szépen lelógtak a vállakról. Elöl a mellen keresztezték és hátul kötötték meg. Vállon, mellen ráncait szépen kiigazították és lesimították, hogy ne erősítse a nők felsőtestét, inkább leplezze idomaikat. A kendő “görcsire” hátul rózsás selyem pántlikát, kendőkötő pántlikát kötöttek díszítésül, melynek vége leért a szoknya aljáig.

A nyakravaló nagykendő általános viseletét a negyvenes években kezdte kiszorítani a gyári kötött szvetterek, kardigánok divatja. Ezek a ruhadarabok a faluból Mezőhegyesre eljáró summások révén kerültek Varsányba.. Az 50-es években már kizárólag fiatal lányok ünnepi viselete volt a nagykendő, s a 60-as évek elejétől teljesen elmaradt a viseletből. Ennek okát az új divat mellett a selyem anyagok tönkremenésében és a kendők pótlásának nehézségében kell keresnünk. Vállkendő helyett ma legfelül készen vásárolt gyári kötött kardigánokat viselnek.

Frakkos kabát: sötét színű posztóból készítették. Hossza lehetett derékig érő és csípőt befedő. Derékban erősen szűkített, hátul középen a lajbihoz hasonlóan fodorszerű díszítés volt rajta, innen az elnevezése is. Kicsi lányok és idős asszonyok egyformán viselték. Mindig bélelték, általában flanellal.

A módosabbak Szécsényben, a szegényebbek a helybeli szabónál varratták. Nagy hidegben ezt a kabátot vették legfelülre, s a frakkja alatt kötötték meg a nyakravaló nagykendő bokrát. Gallérja nem volt, elöl kapcsokkal csukódott.

1948 óta frakkos kabát helyett zsebes kabátot hordtak. Ennek anyaga posztó vagy szövet volt, hátul a frakk helyébe a derékrészre öv került, és a kabát ferdén bevágott két zsebet kapott. Kihajtós gallérja volt, s egy- vagy kétsoros gombolással csukódott. Bélése babatakarónak nevezett puha gyermekpléd volt.

Ma a nők télen is inkább több kardigánt viselnek, vagy szövetből, kordbársonyból készített ujjatlan, csípőn alul érő, elöl gombolódó mellényt hordanak, melynek szintén babatakaró a bélése.

Bőrruhák: az emlékezet szerint a XX. század elején módosabb családok lányai, asszonyai viseltek juhbőrből készült, csípőig érő, ujjas és ujjatlan ködmönt. Ez utóbbit kisködmönnek, kislajbinak nevezték. Szécsényben szűcs készítette hozott bőrből, s színes virágokkal kihímezte a ködmön  mellét, hátát. A hímzést általában virágok, levelek kivarrása jelentette, leggyakoribb motívum a rózsa volt, ezért a ruhaneműt is rózsás ködmönnek hívták. Nemcsak nagy hidegben viselték, hanem szép, cifra hímzése miatt még nyáron is felvették a menyecskék nagyobb ünnepen. A ködmön színe vagy a juhbőr eredeti, nyers színe, vagy dohánybarna volt. Az elhordott, tönkrement ködmönöket nem pótolták, s így lassan elmaradt a viseletből. Ma már egyáltalán nem viselnek bőr ruhaneműt.

XIII. 3.  A lábbelik

Az általános mezítlábas járás csak a II. világháború után szűnt meg véglegesen. Addig is viseltek már a módosabbak csizmát, de elsősorban csak az ünnepi viselethez. A szegényebbek még ünnepen is a templom ajtajáig mezítláb mentek és csak ott húzták lábukra a csizmát, hiszen nagy szó volt, ha egyáltalán venni tudtak, s nagyon kellett vigyázni rá, hogy “idő előtt el ne nyűjjön”.

A század első évtizedeiben viselték a piros csizmát. Ennek varrása oldalt volt, orra hegyes, sarka magas, talpa szegezett és puha szárán oldalt hímzés volt. Lányok és fiatal menyecskék viselték ünnepnap. A piros csizmát a fekete keményszárú, módosabbaknál lakkosszárú csizma viselése szorította ki, ez is oldalt varrott, szegezett talpú és külön “csikorgóval” ellátott volt, hogy menés közben felhívja viselőjére a figyelmet. A csikorgós csizmát elsősorban fiatal lányok viselték ünnepnap. Asszonyok fekete lakosszárú csizmát hordtak. Ünnepi viselet nem volt teljes csizma viselése nélkül, ezért mindenki arra törekedett, hogy a vasárnapi nagymisére csizmában mehessen, ha a litániára már csak mezítláb is ment.

Csizmát, aki tehette, Szécsényben, csizmadiánál méretre csináltatta, a szegényebbek vásárokon vették. Varsányban nem volt csizmadia mester, csak cipész, aki javításokat, foltozást vállalt.

Idősebb asszonyok botos csizmát hordtak és hordanak ma is. Ennek a feje bőrből van, de a szára posztóból, általában steppelt posztóból. Báránybőrrel, ma inkább flanellel bélelik.

A harmincas évek óta hordanak fekete box, egy vagy két csatos félcipőt, ezt Szécsényben vették. Ennél is az volt a fontos, hogy csikorogjon. “Régen – 1950-es évek végén is – olyan szép volt, amikor mi, lányok vasárnap délután összebeszéltünk és énekelve végigsétáltunk a falun, 6-8 lány egyszerre lépdelt, csak úgy ragyogott a csizma a lábunkon. Meg volt már akkor nekünk kétcsatos cipőnk is, az is csak úgy csikorgott; egyik sornak csikorgott a csizmája, másiknak meg a cipője, hát az nagyon szép volt akkor.”

A csizma elhagyása a negyvenes évek végén kezdődött. “A Mezőhegyesre járó summások hozták divatba a cipő viselését a csizma helyett, onnan nagyon szép piros és fekete cipőket hoztak.”

Ma a faluban az idősebbek kivételével senki nem jár csizmában: “…csizmát ma már senki nem csináltat, akinek van, az is csak ritkán veszi fel.”

A félcipő viselésével együtt terjedt el a harisnya viselése. Régebben semmit nem húztak a csizmába. “A csizmát csak úgy a nyuszka lábunkra húztuk fel”, vagy később alkalmanként kapcát tekertek a lábukra. “…Harisnyát soha nem hordtunk; vászon kapcát tekertünk a lábunkra, elnyűtt ingvállból, vászonból csináltunk kapcát.”

Az első harisnyák pamutból voltak, barna és fekete színűek, gumival erősítették a combjukra. Otthon készítettre nem emlékeznek, csak gyárira. Ma a gyerekeknek  harisnyanadrágot vesznek,  a viselet alá is ezt adják rájuk. Idősebbek ma is csak fekete és barna pamutharisnyát viselnek.

Hétköznap otthon a legelterjedtebb viselet a tornacipő vagy vászoncipő (ezt dorcónak nevezik) és a mamusz. Mezei munkában, aratáskor a nők többsége bocskort viselt. Házilag készítették, talpa csizmaszárból volt, és szíjakkal erősítették a lábukra. Oldala kicsit fel volt hajlítva, hogy jobban védje a talpat. (“…öregapám csinált nekem bocskort, épp hogy a talpam védte, tarlóra hordtuk, hogy ne sebesedjen ki a lábunk.”) Házi használatra készítettek papucsot is. Nyereg alatt használt bőrből vagy kemény posztókalapból készítették a talpát, és valamilyen piros, fekete vagy zöld anyagból, leggyakrabban posztóból szabták ki a felsőrészét. Néha még rózsákat is varrtak a felsőrészre. Talpánál rendszerint piros szegéssel volt díszítve. Kérge nem volt. A háború után szükségmegoldásként viseltek papucsot is, ezt nem hímezték, utcára vagy boltba szaladtak benne. “A papucs a szegénység jele volt, front után csináltunk ilyent posztóból.”

XIII. 4. A hajviselet

 A nők egész életen át növesztik a hajukat, néha a végét levágják. Kislányok haját egy ágba fonták be, mégpedig az első hajat simán hátrafésülve, fejtetőn összefogva kezdték befonni, és ehhez külön hozzáfonták a háti hajat. A nagyobb lányok haját a II. világháborúig brekocsba fésülték. Az első hajat középen elválasztva, szattyingra (madzagféleség) tekerték – ezt “lapátnak” nevezik – és a fület szélesen eltakarva a felsodort hajat hátul középen összefogva, a hátihajjal együtt egy ágba befonták. Ünnepen a hajjal együtt három ujjnyi széles rózsás pántlikát is befontak, ez leért a hátuk közepéig. A fonat végén a szalagot “bokorra” kötötték. (“…anyuka lánykorában /1930-as évek/ a lányok brekocsba fonták a hajukat; elöl középen elválasztva két lapátot csináltak, és ezt a hátsó hajjal egybefonva még egy széles, rózsás selyem pántlikát is belefontak a hajba, ez leért egészen a derekukig.”) A háború óta a lányok nem viselnek brekocsot. Hajukat elöl simán hátrafésülve fejtetőn elkezdik egy ágba fonni, majd a tarkótól a hátihajat is hozzáfonják. Hajuk végébe szalagot kötnek. Ma is úgy fésülik a hajukat, ha ünnepnap viseletet vesznek. Mindig édesanyjuk fésüli a lányokat.

Az asszonyok hajviselete egységes: az első hajat középen kettéválasztva, ezt szattyingra (madzagra), idősebbek “kolbászra”: gyolccsal megvastagított szattyingra tekerik hajuk első részét. Ezt a madzagra felsodort hajrészt áll alatt megkötve rögzítik, míg a hátihajat egy másik madzaggal öszefogva két ágba befonják és betekerik a kontyvas alá; erre ráfordítják a kontyvasat, hogy az a hajat jól lefogja. Végül az áll alatt tartott labátba felsodort hajat is rácsavarják a kontyvasra két oldalról.

A kontyvas patkó alakú rézlap, ezt minden lány a vőlegényétől kapta ajándékba, a helybeli kovácsok csinálták. Az asszonyok ma is így fésülik a hajukat, csak az idősebbek nem bajlódnak már a lapát készítésével, hanem simán hátrafésülve a hajukat, a tarkójukon kontyot készítenek. A fiatalabb menyecskék általában egy héten kétszer kibontják és megfésülik a hajukat, de az első két sodratot minden nap kibontják és megfésülik. Rendszerint valamelyik közeli családtag vagy szomszédasszony segédkezik a fésülködésnél. Fiatalasszonyok havonta egyszer, idősebbek 2-3 havonta, vagy évente egyszer mosnak hajat. A lányok mindig fedetlen fővel járnak, az asszonyok viszont még otthon is csak bekötött fővel lehetnek, sőt a kendőt éjszakára is a fejükön hagyják.

XIII. 5. A fejviselet

 A kicsi lány első fejrevalója az egy éves korban ráadott gyöngyös sapka, ez rendszerint piros selyemből vagy kásmírból varrt, főkötő formájú, fodrosra húzott kis sapka, amely színes pántlikákkal és a pántlikák közé illesztett, kb. 10 sor gyönggyel volt díszítve. Ezt csak ünnepen adták rá a kislányra. Lánynak mindig fedetlen fővel kellett járnia.

A menyasszonyi koszorú lényegében csináltatott művirág koszorú, amely leggyakrabban rózsabimbó, gyöngyvirág, ezüstkalász és apró tükördarabkákból készül. Ez a koszorú a múlt századfordulón még egészen keskeny volt, utóbb azonban egyre szélesebb és díszesebb lett. A menyasszonyi koszorú alá körbe és a menyasszony hajfonatára rozmaringot tesznek, ez utóbbi neve kiskoszorú, szűzkoszorú. A lakodalom napján a vőlegényes ház elé érve a vőlegény anyja veszi le a menyasszony fejéről, miután mézes borral kínálja és kenyeret szeget a menyével. A lakodalom éjszakáján a menyasszony keresztanyja megfésüli a menyecske első kontyát és ráadják a nagyféketőt. Ez lényegében fehér gyolcsból készült, de selyemszalagokkal és gyöngyökkel nagyon díszessé tett főkötő. Erre még rá van erősítve a menyasszonyi koszorú is és rózsás szalagok csüngnek le a menyasszony hátára.

Esküvő után az újmenyecske már nem járhat fedetlen fővel, hanem fel kell tegye a főkötőt (féketőt), homlokkötőt, és a menyecskét, amelyre alkalomadtán egy felsőkendő is kerül.

Fékető: anyaga színes karton, a szabása: két oldalsó részét fehér gyolcsból készült, tűre szedett, pántlikák közé fűzött gyöngy díszíti, középső része hátul apróra beráncolt, hogy a kontyot be tudják alá tenni. Régebben két-három asszony készítette itt a faluban, újabban  Rimócra vitték  megvarratni. Lányok általában még az esküvőjük előtt megkapták édesanyjuktól az egész életükre elegendő számú féketőt (6-7 darab), de nászajándékba is kaptak a keresztanyjuktól.

A színes gyöngydíszítés a harmincas évek óta lett általánosan elterjedt a féketőnél, régebben 6-7 soros pántlika, vagy csak egyszínű gyöngy díszítette a féketőt. Ma ilyen a böjtben vagy a gyászban viselt főkötő. A gyöngyfűzés mintája szerint kapta a fékető az elnevezéseit: ekekulcsos, szőlőfürtös, rozmaringos, rózsás, görbesoros, darázsfészkes, görbe darázsfészkes.

Régebben az idősebb asszonyok is hordtak főkötőt, tiszta fekete szalagokból, gyöngy nélkül, vagy egyszínű, zöld vagy kék gyöngyöset. Általában egy asszony addig hordott főkötőt, míg lányai férjhez nem mentek. Napjainkban főkötő helyett csak egy fehér alsókendőt viselnek s erre kötik rá a felsőkendőt. A főkötő fölé homlokkötőt illesztenek. Ez egy vékony fehér pánt, gyöngyökkel és flitterrel díszítve. A főkötőbe illesztve az asszonyok homlokát díszíti, e főlé s a főkötő gyöngyös részei közé teszik fel a menyecskét.

A menyecske lényegében egy előre elkészített, papírral merevvé tett, gombostűkkel rögzített, hátrakötött kendőt utánzó kész forma. Az 1920-30-as években a menyecskekendőt az asszonyok fejükön kötötték meg, egyik asszony segített a másiknak, hogy szépen álljon, s ha szükséges volt, gombostűkkel rögzítették. Ekkor még a kendő megfelelő merevségének elérésére egy vékonyabb anyagú másik kendőt kötöttek be a menyecskekendőbe. 1938-tól már papírt tettek a kendőbe, hogy szépen megálljon a fejükön. Ezzel a merevítéssel egyidőben a hátrakötött kendőt fejtetőn egyre keskenyebbre vonták össze, így a gyöngyös féketőből több látszott ki a kendő alól, s a kendő homlok feletti része egyre magasabb lett, saját szóhasználatukkal élve: “szarvasosabbra” kötötték a menyecskét. Ennek a folyamatnak az eredménye a ma viselt, előre elkészített, merev formájú menyecske.

A menyecskekendő anyaga – az előző és a mostani századfordulón is – alkalmi, ünnepi öltözethez selyem volt. Vékony és vastag változatban egyaránt szerették. Ezeket a gyári selyemkendőket vásárokon, elsősorban szlovákiai piacokon vették. Később a klott és a karton lett a legdivatosabb anyag, majd a brokátot is megkedvelték. “…amilyenek a régi selyem kendők, olyanokat ma már nagyon nehéz beszerezni, Szlovákiából hoznak néha, de ezek sem olyanok már, mint a régiek.” A menyecskekendőnek két változata van: rojtos és rojtatlan. A rojtos menyecskét ünnepnap teszik fel, és viselése szigorúan korhoz volt kötve régen. A rojtatlan menyecskét hétköznap egy felsőkendővel átkötve viselik, néha ünnepnap anélkül, vagyis “kikötve” hordják, de ennek viselését is a kor szabja meg. A menyecske két fajtájának a viselését és a színét is a közösség által kialakított szokások szabályozták. Esküvő után 3-4 évig, vagy az első gyerek megszületéséig lehetett hordani a rojtos menyecskét, azaz a menyecskére nem kötöttek még egy felsőkendőt. Mára azonban ezek a szabályok teljesen érvényüket vesztették.  (“Mikor én menyecske voltam, a rojtos menyecskét 1-2 évig hordtuk, utána már előre bekötöttük a fejünket piros csecse kendővel, ezt 3 évig hordtuk, utána már csak sötétet köthettünk: zöldet, barnát, kéket. Cifrát, selymeket egyáltalán nem hordtunk.”)

Ezzel az alkalomadta cifrálkodással ellentétben viszont megfigyelhető egy ellentétes tendencia is: “…régen csak díszes menyecskébe mehettünk be még a faluba is, ma meg csak bekötik a fejüket és mennek.”

A menyecskét lényegében minden asszony maga is meg tudta csinálni, “be tudta kötni”, de akinek a legszebben sikerült, azokból lassan kendőkötő specialisták lettek. “…8 éve kötöm a menyecskéket, amióta elkezdtem kötni, majdnem az egész falu ide hordja, pedig van még 1-2 menyecske, aki szépen be tudja kötni a menyecskét. Karácsonykor 25-öt kötöttem be. Anyu is mindig ezt csinálta, én is tőle lestem el, csak ő még laposabbra kötötte és nem tett bele annyi papírt, nem volt ilyen merev a menyecske.” A kendő kötéséért “nem kérek semmit, de az asszonyok eljönnek fosztani nekem vagy hoznak valami apróságot, pl. mákot”.

A menyecskét az idősebb asszonyok általánosan, a fiatalabbak hétköznap egy felsőkendővel kötötték be, ezt a kendőt mindig elöl, áll alatt kötötték meg. Anyaga korábban festő, majd selyem, kásmír, brokát és bársony lett. Mostanában a legdivatosabbak a vastag selyemből készült, gyöngyvirágos, nagyon régi selyemkendők. Ünnepre mindig a legszebbet kötik fel, de hétköznapra is minden nap másikat kell felkötni. “…Ma a gyöngyvirágos selyem kendők mennek a legjobban, ezek nagyon régi kendők, 20 ilyen kendőm is van.” “…minden napra másik kendő kell, tudom én azt sorban, melyik volt a fejemen és melyik következik, eszembe van az nekem”.

Miután a haj- és fejviselet önmagában is pontosan kifejezi viselőjének korát, családi állapotát (lány, asszony, stb.), itt külön ki kell térni a vénlány és a megesett lány fej-, illetve hajviseletére.

A faluban minden lány férjhez ment, kivéve azokat, akiknek valamilyen testi fogyatékosságuk volt. Ezek a lányok 24, 25 éves korukig úgy fésülték a hajukat, mint a többiek s természetesen fedetlen fővel jártak. Amikor elérték ezt a kort, simán hátrafésült kontyot, tehát nem az asszonyok hajviseletére jellemző “lapát”-ot, s fehér alsókendőt színes felsőkendővel kezdtek viselni. Féketőt, menyecskét soha nem hordtak, hiszen ezek a ruhadarabok az “asszonyok ékességei”. A megesett lányok, mikor már szemmel látható lett az állapotuk, kontyot csináltak, mert “őket már nem illette meg a leeresztett haj”, vagyis ahogy a lányok viselték a hajukat. A megváltozott hajviselethez viszont már be is kellett fedni a fejüket: egyszerű alsókendőt és egy felsőkendőt kezdtek viselni. Amikor már megszületett a gyerekük, ők is feltehették a fiatalasszonyokat megillető féketőt és menyecskét, annál is inkább, mert általában a gyerek megszületése előtt még házasságot kötöttek, vagy ha nem, akkor is általában férjhez tudtak menni később.

XIII.  6. A viselet kiegészítői

A derékkötő rózsás pántlikáról és a kendőkötő pántlikáról már a viselet egyes elemeinek részletes tárgyalásánál szó esett. Itt csak a fehér slingelt kendőt kell még megemlíteni, mint az ünnepi viselet elmaradhatatlan tartozékát. Anyaga fehér gyolcs vagy selyem, sarkaiba rózsákat hímeztek, szélein apró tűzések futottak körbe, külső széle pedig slingelve volt. Vasárnap nagymisére menet lányok, menyecskék imakönyvükre terítették, délután a faluban sétálva kezükben fogták, s ha fényképész elé álltak, derékkötőjükbe szúrták a slingelt kendőt. Ma fehér csipkés szélű zsebkendőt visznek kezükben az imakönyv mellé fogva.

Nyakravaló gyöngy: legkedveltebb és általánosan viselt. Iskolás korú lányok már viseltek gyöngyöt; nagylányok, menyecskék egyaránt viselik ma is. 8-20 sorban felfűzött gyöngy a nyakra simul, felső sorai rövidebbek, mint az alsók. Régebben használt típusai a tejgyöngy, viaszgyöngy és a fehér gyöngy, amely “csak úgy ragyogott a nyakunkon”, ez minden színben és kétféle formában volt: vágott szemű és sima, nem vágott szemű gyöngy. Hétköznapra dekásgyöngyöt hordtak, pirosat és fehéret. Újabban szalma-, csiga- és kőgyöngyöt hordanak, a legáltalánosabb a viasz dekásgyöngy. A gyöngysorok nyitottak, végüket szattyinggal kötik össze. A gyöngysorok közé brosstűnek nevezett tüdőszín papír vagy viasz rózsát tesznek – ezek száma lehet 2-10-ig – és egy négyszögletes tükördarabkát, ebből csak egyet. Mindkét díszítést csak az ünnepi, alkalmi viselethez hordott gyöngysorba teszik. A gyöngysort csak egyszínű gyöngyből fűzik: fiatalokét élénk színű gyöngyből, idősekét, gyászolókét, ünnepélyes alkalmit  sötétkék és zöld színűekből.

A hatvanas évekig ünnepen a lányok az előbb leírt gyöngysoron kívül hordtak egy klokocsnak nevezett “galárist”, fényes vagy tejgyöngyből, amely nem szorosan a nyakra került, hanem lelógott az ingváll nyakkivágásáig. Felfűzésének mintája: egy sor gyöngyhöz több kicsi, félkörívben felfűzött gyöngysort illesztenek, de ezek a kis félkörök is csak egy sor gyöngyből fűzöttek.

XIII. 7 Az ékszerek

A fémből készült ékszerek között általánosan kedvelt és hordott ma is a fülbevaló, kislányok pár napos korukban, a keresztanyjuktól kapják ajándékba. Ünnepen hordtak nyakláncot is, érem van rajtuk, általában szentképes érem. Fiatalok viselték, nem aranyból volt, Szentkúton búcsúkor vették, gyakran a legények vették a lányoknak. Ezenkívül hordtak gyűrűt: fejes gyűrűnek hívták, csak ünnepen hordták, ez is a legények ajándéka volt a lányoknak. Ezek az ékszerek elsősorban a fiatal lányok ünnepi viseletének kiegészítői, tartozékai voltak. Házas emberek korábban ezüstből vagy rézből készült jegygyűrűt viseltek. A nyakban viselt gyöngysor ma is szerves kiegészítője a viseletnek: menyecskék mind a hétköznapi ruhájukhoz, mind az ünnepihez mindig hordanak gyöngyöt és fülbevalót, amelyet ma is megkap minden kicsi lyányka.

Élővirág: nagy ünnepeken a templomba és lakodalomba lányok és újmenyecskék a nyakravaló kendőre vagy a lajbira jobb oldalra színes virágot tűztek, néha rozmaring-ágat is.

XIII. 8. Csecsemő-  és kisgyermekviselet

Mikor a kisgyermek megszületett, nem adtak rá kisinget, hanem bepólyálták pamutos vászonból készített pólyába; kezét is hozzápólyálták, 2-3 hetes koráig nem adtak rá más ruhát. Ezután “kisinget” adtak rá, amit általában gyolcsból vagy finomabb, puha anyagból szabtak ki, s a nyakát fodor díszítette, hátul szattyinggal csukódott. Pelenkát vászonból készítettek a kicsiknek. A köldökük körül kb. fél éves korig fehér gyolccsal bepólyálták a gyerekeket, hogy “a pupja jól legyen neki, mert ha sír, az úgy kijön”. A gyerekeket 6 hónapos korig dunnikába pólyálták. Ez egy normál méretű nagypárnánál kisebb, négyszögletű, tollal töltött párna volt. Színe általában fehér, de otthoni használatra színes is volt (amilyen mintájú festő anyagból varrták). A gyereket belefektették, egyik sarkára helyezték a fejét, s a másik 3 sarkát ráhajtották alulról és két oldalról, s végül keskeny, gyári szövött szalaggal jól átkötötték keresztbe, “nehogy kiessen belőle a gyerek”. Dunnikát a negyvenes években még használtak, a hosszúkás pólya azonban kiszorította a használatból. A kisbabát 3-4 hónapos koráig pólyálták.

Amikor a kisgyerekek kikerültek a pólyából, a járni tudó gyerekre nemre való tekintet nélkül előkés szoknyát, derekas szoknyát adtak rájuk. Ez egyszerű anyagból, gyakran festőből készült, a kicsit behúzott szoknyarészre rávarrták az előkét, a felsőrészt. A kettő összevarrását gyakran díszítette színes pántlika: paszpallér. Az előke hátul középen egy cincigombbal (színes porcelángomb) csukódott, ezért sokan nevezték cincinek az előkés szoknyát. Alja és az ujja szépen fel volt szegve. Ujja általában hosszú volt, s a nyakába csipke fodrot tettek. Amikor a kislányok 3-4. életévüket betöltötték, kis ingvállat vettek alá, aminek az ujja olyan volt, mint a felnőtteké, s ennek megfelelően az előkés szoknya felsőrészének sem varrtak már hosszú ujjat, hanem “olyan volt, mint egy kis lajbi”. Az elnevezése továbbra is megmaradt. Ez az ingváll hosszú derekú volt, az alja leért a szoknya aljáig. Ezt iskolás korig hordták a kislányok, amíg nem viseltek külön pendelyt az ingvállhoz. Gyakori volt, hogy ennek a hosszú derekú ingvállnak az oldalába kis anyagot “eresztettek bele”, hogy ne legyen szűk. Iskolás korig a gyerekek ilyen ruhában jártak, attól kezdve pedig ugyanúgy öltöztek viseletbe, mint a nagylányok. Az előkés szoknyát gyakran nevezték viganónak is.

Kislányok életében fontos esemény volt az elsőáldozás, erre az alkalomra kapták meg az első igazi ünnepi fehér viseletet, ezt hordták búcsúkor, körmenetbe (Máriás-lányok), nagy egyházi ünnepeken. Iskola befejezésével pedig úgy öltözhettek, mint az asszonyok, természetesen a fejviselet kivételével.

Az iparos vagy iskolázott emberek ugyanilyen ruhába öltöztették  a kislányokat, a különbség csak az volt, hogy a ruha ujján mandzsetta volt és eléje mindig kötöttek kötényt. “Rakott ruhának” vagy “nemes viseletnek” hívták.

A kisgyerekek  viselete az ötvenes években szűnt meg.

XIII. 9. A szín szerepe a viseletben

Korábban pontos jelentése volt az egyes ruhadarabok színének, a viselet színösszeállításának: viselőjének korát, családi állapotát jelölte és az alkalmat, amiért meghatározott színösszeállítású viseletben jelent meg az egyén. Mindez a közösség minden tagja számára egyaránt világosan érthető volt. A menyecskék viseleténél a piros szín, a cifra, mintás anyagok hordása csak az első években, általában az első gyermek megszületéséig volt általánosan elfogadott. Ettől kezdve már a ruhák színe “ment lefelé”, vagyis sötétedett, az anyagok minősége is változott: drága selymek helyett egyszerűbb szövetből készült ruhadarabokat viseltek. Kb. 30 éves korig kockásat vagy kis virágosat még hordhatott a menyecske, de ezután már csak tiszta feketében járt. Ezek a szabályok a harmincas-negyvenes években még általánosan érvényesültek, de az ötvenenes évekre fellazultak; a színek jelentése elmosódott, a viseletben a színek díszítő jellege, a “cifrálkodásra” törekvés érvényesül elsősorban. Ezért mondják az idősebbek a ma hordott viseletről: “ez már csak olyan nyakatekert viselet, hiába szép.”

A viselet színeinek kialakulásában, rögződésében – a falu erősen katolikus hitű lakossága körében – nagy szerepe volt az egyháznak; az egyházi ünnepek rendjének, s az ennek megfelelően változó színrendnek, melynek a hívek számára legjobban megfigyelhető hordozója a pap miseruhájának a színe. Például a húsvét előtt nagyböjtben tiszta fekete viseletben jártak, a karácsony előtti ádventi időszakban pedig a fekete böjti színt lila, zöld színű díszítéssel lehetett viselni. Az ún. “fehér vasárnap” (húsvét utáni első vasárnap) és úrnapkor tiszta fehérben mentek a lányok a nagymisére; az akkor viselt ruha lett a menyasszonyi ruhájuk is. Pünkösdkor és Szt. Istvánkor (karácsony másnapja) piros volt a domináló szín a viseletben. Szt. Mihálykor és Nagyboldogasszonykor a szín nem volt pontosan meghatározva, csak nagyon “cifrát”, színes, szép selymeket kellett felvenni. Az egyházi ünnepek napjainkban  is erősen befolyásolják a viselet színeit, de nem annyira törvényszerűen, mint korábban; az egyéni ízlés jobban érvényesül, több a cifra, színes, virágos, mintás selyem anyagú viselet, s nem kifejezetten a szín jelentése meghatározója az öltözetnek.

Varsányban korábban és napjainkban is a legkedveltebb színek: tüdőszín (erősen rózsaszín), búzakék, világítózöld (erős sárgászöld), rózsaszín, s ezek után jön a piros és a kék. A sárga színt nem szeretik és nem használják a viseletben.

A hagyományos viselet kötöttségeit tekintve az egyéni ízlés leginkább a színválasztásban és a díszítettség mértékében nyilvánulhatott meg.

XIII. 10. A megjelenés esztétikuma

A népviseleten belül a közösség esztétikai értékrendje, értékítélete megnyilvánul a szép viseletről, s a szép lányról kialakult véleményében. Szép lánynak a nagy farú, kis mellű, szépen járó, szép testtartású lányt tartották. Ennek a szépségideálnak a megvalósítása érdekében a lányok, menyecskék a pendelyt a derekukon többször felgyűrve viselték, s a felsőszoknyák szabása és száma is ezt az igényt szolgálta. A felül viselt szűk lajbi és nagykendő pedig elpalástolta a mellüket. De mindezek mellett: “Szép lány volt, akin ügyesen állt a ruha, de az is fontos volt, hogy szépen tartsa magát a lány és szépen menjen az úton. A legények kiálltak a templom elé, s onnan nézték, melyik lány milyen járású.”

A sok szoknyához kialakult egy bizonyos járás és kéztartás, amelynek lényege az egyenes tartás, a csípő ringatása és a test mellett lógató, himbálódzó kéztartás volt. A szoknyának arra az ütemre kellett ringani, hogy: “tiszta búza, tiszta búza”, aki lustán ment, annak a szoknyája arra az ütemre ringott, hogy “zab, zab”. Ezt a csípőringatást a szapora lépés is elősegítette, amit úgy fejeztek ki, hogy “a talpa alatt ne melegedjen meg a föld”, vagy “ne hervadjon el a fű a talpa alatt”. A kicsi lányokat vagy a család idősebb nőtagjai, vagy a nagylányok tanították a helyes járásmód elsajátítására, de ők is lesték a “nagylányok menését”.

A szép megjelenés egyik kritériuma természetesen a szép ruha volt, ami nem mindig új ruhát jelentett, hanem szépen rendben tartott, nem gyűrött, tiszta ruhát.

XIII. 11. Társadalmi, vagyoni különbségek tükröződése a viseletben

A viseletben járó lányok és menyecskék öltözete nem fejezte ki a társadalom tényleges vagyoni rétegződését a közösségen belül. Ez a megállapítás elsősorban a fiatal, eladó lányok öltözetére vonatkozik, akiknek mindig tetszetősen, szépen kellett megjelenniük a közösség előtt, és ennek érdekében szüleik és önmaguk mindent megtettek. Amelyik lánynak a szülei cselédek vagy nagyon szegények voltak, az kiskorától kezdve elszegődött napszámba, vagy elment summásnak Mezőhegyesre, s így kereste meg az öltözködéséhez szükséges összeget.

Már az 1920-as évek végétől rendszeresen jártak aratóbandák a faluból Mezőhegyesre, s lányok, fiatal menyecskék is gyakran leszerződtek félrészesként: markot szedni, vagy más szükséges munkát elvégezni. Varsányból és a környékbeli falvakból éppúgy eljártak Mezőhegyesre más munkalehetőség hiányában az emberek, mint az Alföldről vagy az ország más vidékeiről. Mezőhegyes több tanyából álló állami ménesbirtok volt egy központtal, ami a beszerzés, vásárlás szempontjából döntő jelentőségű volt. Vasárnaponként a leszerződött lányok, asszonyok az itt felállított ruhasátrakból, a különféle vándorárusok portékáiból szerezhették be önmaguk és családjuk egész évi ruhaszükségletét. Vásároltak kész gyári holmikat, s megismerkedtek másfajta viseletekkel is, pl. a matyó viselettel. Mindebből következően a falu felé az új divat,  az újítások közvetítője és hordozója ebben az időszakban  elsősorban a szegény, summás réteg volt.

Így a valóságban meglévő  társadalmi és vagyoni különbségek nem mutathatók ki a lányok és menyecskék öltözködésében; inkább az egyes ruhadarabok száma volt kevesebb a szegényebb lányok esetében. A vagyonosabb családoknál a lányok néha még nem is öltözhettek annyira, mint a szegényebb családoknál, mert nagyobb értéke volt a pénznek, s a szülők inkább földet vettek belőle, mintsem “felesleges” ruhaneműre költötték: “sajnálták a rávalót”. A szegényebb lányok keresetüket teljesen elköltötték ruhára, míg a vagyonosabb lányoknak nem volt alkalmuk pénzt keresni. Természetesen a lányok keresetén kívül az öltözködésre fordított pénz előteremtése sokban függött a család létszámától, a gazdasszony beosztásától és ügyességétől. Az újmenyecske ruházatán sem látszott meg a család vagyoni helyzete, esetleg a “nagyféketőt” nem tudta megvenni magának. A selyemszoknya, vagy rojtos selyem nyakravaló nagykendő sem hiányzott egyetlen menyecske ruhatárából sem, legfeljebb számszerűleg kevesebb volt a kevésbé tehetőseknél.

A hagyományos viseletben járó lányok férjhezmenetelkor az egész életükben szükséges ruhaneműt megkapták, életük során aránylag keveset költöttek ruházkodásra, elsősorban az elhordott ruhákat kellett pótolják, ami évi 2-3 szoknyát, 5-6 ingvállat, 2-3 szakácskát, 2 csipkés lajbit és 1-2 pár cipőt jelent. “…egy lányt már úgy készítettek otthon, hogy ha bármikor férjhez akart menni, annak mindene meglegyen, semmire ne legyen gondja, még öreg korára is megkapta a ruháit.”

Egy jobb módú lány hozománya a harmincas években  a következő ruházati darabokból állt: egy szekrény szoknya, ami 40-50 db, néha 60 darabot is jelentett; másik szekrényben: ingváll: 30-35 db (2 sor a szekrényben), alsószoknya: 4 db vasalt, 7 db szedett, pendely: 25 db, szakácska: 9 db, fékető: 8 db (7 db cifra 1 db gyászos), menyecskekendő:50-60 db, rojtos menyecske: 25 db, rojtatlan menyecske: 12 db, alsólajbi: 2 db, selyem alsólajbi:10 db,   rojtos nyakravaló nagykendő:2 db, felsőlajbi (félkabát):1 db, lagosszárú csizma, csatos cipő, fűzős cipő, szandál. Természetesen volt, akinek nem ilyen nagy mennyiségű viseletdarabból állt a kelengyéje.

Egy lány hozományának, kelengyéjének összeállítása már 10-12 éves korától kezdődött. Az édesanya tudatosan gyűjtötte a kelengyének valót, a keresztanyák és bérmakeresztanyák is segítettek.

A vászonneműk – ruhadarabok, ágy- és lakástextíliák – otthon készültek. A szövés-fonást már 14-15 éves korukban önállóan végezték, hímezni pedig már korábban is megtanultak. A felsőruhákat is otthon varrták meg, gyári anyagokból gyári, vagy saját készítésű hímzéssel díszítve. Az értékes (selyem, brokát) felsőruhák, drága ünnepi darabok anyáról leányra öröklődtek, hiszen ezeknek a szabását nem a divat határozta meg, értékük elsősorban régiségükben és anyagukban rejlett. Kendők, kész felsőruhák is a kelengyéhez tartoztak. Az elhasználódás mellett elsősorban az életkor változása tette szükségessé egy-egy újabb ruhadarab beszerzését.

A falubeli iparos családok és a kívűlről bevándorolt cselédek öltözete eltért a varsányiak viseletétől. Ez természetszerűleg adódott eltérő társadalmi helyzetükből. Körülbelül 10 iparos család telepedett le a faluba: 2 kovács, szabó, cipész stb. A harangozó és a tanítók családjainak öltözete is az iparos családokéval egyező volt. “Iparos viselet”-nek hívták az iparosok, vagy a tanult emberek lányainak, asszonyainak öltözetét. Lényege és egyben legszembetűnőbb eltérése a helyi viselettől ennek az öltözéknek, hogy nem szoknyából és felsőrészből állt, hanem egyberuhából. A ruha szoknyarésze nagy hajtásokba lerakott volt, s az alján természetesen nem volt szegő. Néha ez alá is vettek alsószoknyát, nem szedettet, csak sima beráncoltat. Ujja lehetett rövid, vagy hosszú, mandzsettával díszített. A ruha nyakát gyakran gallér fogta körül. Anyaga általában vékonyabb szövet volt, egyszínű, kockás, vagy apró mintás anyagból. Alája kombinét hordtak. A ruha elé melles kötényt kötöttek; hétköznapra fekete klottból, ünnepnapra fehér gyolcsból. Ünnepnapra a ruha nyakára és ujjára csipke díszítést varrtak. Lábukon cipőt viseltek és nem csizmát, fejüket selyem- vagy szövetkendővel kötötték be. Ruhaneműiket saját maguk varrták, minden családban értett valaki a varráshoz. Az öltözetet nevezték még nemes viseletnek és a szoknyarész szabására utalva rakott ruhának.

Varsányban azok a nők, akik rendszeresen elszegődtek cselédnek, tehát nem csak alkalmanként vállaltak napszámot, általában nem helybeliek voltak, hanem más vidékről költöztek be a faluba és gyakran váltogatták lakhelyeiket, költöztek tovább más falvakba. Öltözetüket cselédviseletnek nevezték a varsányiak. Ez szegetlen aljú, hosszú, rakott vagy csak húzott szoknyából, blúzból, – melynek szűk ujja volt s elöl gombolódott – és melles kötényből állt. Sötét pamutharisnyát és félcipőt vagy csizmát viseltek.

XIII. 12. Öltözet- típusok

A népviseleten belül a különböző alkalmak és a hagyomány által kialakult öltözet-típusok a következők:

1. Hétköznapi viselet: otthoni ruha; kimenő ruha: faluba – boltba – orvoshoz, városba – Szécsény, Balassagyarmat, Budapest; munkába: falun belüli munkahelyre, falun kívüli munkahelyre.

2. Ünnepi viselet: egyszeri ünnepi viselet: a menyasszony viselete; alkalmi ünnepi viselet; vasárnapi viselet: – délelőtt nagymisére a templomba, délután a faluba; egyházi ünnepekhez kapcsolódó viselet; ceremoniális ünnepi viselet: temetés.

Az egyes öltözet-típusok az alábbi elemekből állnak:

Hétköznapi otthoni ruha: rosszabb, kopottabb delin vagy szövet szoknya, amelyiknek a szedése már nem szép; rövid ujjú cérna pulóver vagy kopott ingváll; kopottabb kötött lajbi; ha hideg van, kopottabb szvetter is; kék vászon melles szakácska, vagy régi klott szakácska, de gyakran a kötényt visszájára fordítva viselik; tornacipő, papucs vagy gumicsizma, ha hideg van: pamutharisnya; fejüket fehér alsókendővel kötik be; ha hideg van, alulra svájci inget vesznek és a felsőszoknya alá nadrágot húznak. (“…ahogy itthon vagyunk, úgy sehová sem lehet menni.”)

Hétköznapi kimenő ruha a faluba, boltba: delin vagy szövet felsőszoknya, nem új, de a szedése szépen áll; egy alsószoknya; ingváll; fekete klott szakácska, keskeny drukkolással (hímzéssel); kötött lajbi, rendesebb; fejét a fehér alsókendőn kívül egy karton felsőkendővel is beköti; rosszabb félcipő és pamutharisnya. (“…boltba általában olyan ruhát veszünk, amit már nem hordunk Szécsénybe, de még itthoni ruhának befogni sajnáljuk”.) Ha orvoshoz mennek “…úgy öltözünk fel, mintha Szécsénybe mennénk, de alsóneműből is a legújabbat vesszük fel.” – “…orvoshoz mindenki úgy megy, olyan újban, mintha templomba menne.”

Ha a falun belül közös munkába – pl. tollfosztás, kézimunka – mennek az asszonyok, akkor az előző, boltba felvett viseletet igyekeznek még ünnepélyesebbé tenni: a felsőszoknya alá 3-4 alsószoknyát öltenek, nyakukba gyöngyöt tesznek és a fejükre gyöngyös féketőt, rojtatlan menyecskét és cifra felsőkendőt vesznek fel.

  Hétköznapi kimenő ruha a közeli városokba: cifra kásmír vagy szövet felsőszoknya, újabb, “olyan, amelyiket nem hordok a faluban”, 2-3 fehér szedett alsószoknya; fekete klott szakácska, széles hímzéssel, “cifra drukkolással”, nem a legújabb ingváll, de még nem elhordott, kézelője cifrán hímzett; kötött lajbi, újabb; piros, zöld horgolt csipkével díszítve; ha hideg van, felül szvetter: hosszú ujjú kardigán és ujjatlan felsőlajbi: türkizzöld kordbársonyból, rózsaszín bébitakaró béléssel; fekete félcipő; ha hideg van, modern városi csizma, világoskék vagy fehér pamutharisnyával; kiegészítő: derékkötő rózsás pántlika, nyakába fehér tejgyöngyöt tesz, brosstűvel, tükörrel; a kötött lajbi alá fehér alsókendőt tesz, tüdőszín szegéssel; fejrevaló: zöld, piros rózsás kásmírkendő, alatta rojtatlan menyecske, fékető. Budapestre: “ha Pestre megyek, nem öltözöm ki, mert a buszon nagyon törődik ez a sok szoknya, és menyecskét sem veszek, csak bekötöm a fejem egy szép kendővel.”

Munkába  lényegében az időjárástól és a munka milyenségétől függően az otthoni öltözettípusként leírt ruhát veszik fel.

A falun kívüli munkahelyre –  kevesen járnak viseletben.  1969-ben több asszony vállalt munkát a falu és Szécsény között, a falutól 5 km-re telepített “Elzett” lakatgyár egyik gyáregységében. Ide az asszonyok “olyan szépen jártak, mint a templomba régen”. Ha ez a megállapítás eltúlozott is, de az asszonyok többsége az ünnepi viseletet (lásd később) megközelítő gondossággal öltözött fel, és a ruhadarabok sem az otthoni, hétköznap hordottak közül kerültek  ki. “régen az újat csak a templomba lehetett felvenni, még a faluba sem lehetett abban menni, amiben délelőtt a nagymisén voltunk.”

XIII. 13. Ünnepi viselet

Egyszeri ünnepi viselet: lakodalomban a menyasszony viselete. Fehér selyem felsőszoknya, apróra beszedett, az alján csipke díszítés és tíz hajtás van (tűzés), a hajtások között ujjnyi széles rózsás pántlika fut körbe, a szoknya nincs összevarrva, csak egymásra simítják a két szélét és összetűzik; 4-5 db szedett alsószoknya; 4-5 db vasalt alsószoknya; csipke ingváll: csipkés az ujja, gyolcs a dereka, kézelője cifra selyemszalaggal van átkötve; fehér selyem frakkos alsólajbi, színes rózsákkal kihímezve; felsőkendő, nyakravaló nagykendő: fehér csipkéből; fehér gyolcs alsókendő  tüdőszín pánttal, csipkével és flitterrel díszítve; fehér harisnya, fekete félcipő; kiegészítők: kendőkötő rózsás pántlika, derékkötő rózsás pántlika, széles selyempántlika a hajba fonva, – 13 soros fehér viaszgyöngy a nyakba, a fejen gyöngyvirágos menyasszonyi koszorú, alatta rozmaring koszorú, kézbe fehér alpon hímzett zsebkendő.

A hagyományos menyasszonyi ruhát az 1950-es évek óta ritkábban viselik. Napjainkban kivételes esemény, ha egy lány menyasszonyi ruhája a hagyományos viselet. De a szüzességet jelentő kis rozmaring-koszorút a keresztanya vagy a varrónő a modern, városi ruhát viselő menyasszony fejére éppúgy felteszi, mint a népviseletet viselő menyasszony hajára. “…A menyasszony fején volt egy kis rozmaring koszorú, mikor este vitték a vőlegényes házhoz, az eresz alá érve leveszi a szűzkoszorút a menyasszony fejéről, nem szabad azzal a küszöböt átlépni. Ilyenkor a vőlegény anyja mézes pálinkával és kaláccsal kínálta a menyasszonyt.”

A menyasszonytánc után a  menyasszony átöltözik: a hagyományos népviseletbe öltözött menyasszony “fejét bekötötték”; a keresztanyja megcsinálta a kontyát, ráadták a nagyféketőt és  díszes, ünnepi menyecskeruhába öltöztették, amely a következő darabokból állt: piros szövet vagy selyem felsőszoknya, “cifraszoknya”, piros alapon fekete apró mintás, virágos; 7 fehér szedett alsószoknya; új ingváll; fehér selyem alsólajbi; virágokkal kivarrva, vagy piros vagy tüdőszín kásmír alsólajbi; fekete kecele, elébe drukkolt szakácska; fehér harisnya, fekete csatos félcipő.

Régebben nem minden ruhadarab volt új, amit a menyecske felvett a lagzijába, hanem “…abban voltunk menyecskék, amit már hordtunk a templomba. De a legszebbet vettük fel. Nem úgy volt régen, mint most, hogy külön menyecskeruhát készítenek.” A legfontosabb az volt, hogy a menyecskeruha “cifra” legyen: “…cifrát kellett felvenni, selymet, pirosat vagy tüdőszínt, az volt a legszebb a menyecskének.” Az esküvő utáni első vasárnap az újmenyecske ugyanebben a ruhában ment templomba, fején a nagyféketővel.

A városi ruhában férjhezmenő lányok többsége is megtartva a hagyományt, átöltözik a menyasszonytánc után. Ruházatuk mindig piros színű, általában rövid szoknya, ugyanolyan színű mellény, gyakran zsinóros záródással, és fehér színű rövid ujjú blúzzal.  A piros menyecskeruha elé fehér félkötényt  kötnek, körben kis fodor díszítéssel. Piros, néha fekete cipőt és nylon harisnyát viselnek a lábukon. Hajukat átöltözéskor nem mindig fésülik kontyba, van aki ugyanolyan frizurát visel egész éjszaka, de a hajukat mindig bekötik piros kásmír-, selyem-, vagy muszlinkendővel, természetesen menyecskésen hátrakötve a kendőt. Az esküvő utáni első vasárnap ebben a menyecskeruhában mennek a templomba, és fejüket a népviseletbe öltözött újmenyecskéhez hasonlóan bekötik, vagy  a ruha anyagából készített piros szalagot kötnek át a fejükön vagy tesznek a kontyuk köré.

Tehát jól megfigyelhető, hogy a népviseletből a ruha színe és az asszonyt a lánytól megkülönböztető ruhadarab, a fejet befedő kendő vagy legalábbis ennek a “jelnek” megfelelő szalag megmaradt a modern, városi ruhában férjhezmenő lányok, új asszonyok öltözetében.

A fiatal lány ünnepi viselete lényegében megegyezik a menyasszony viseletével. Ami a viselet összeállítását és ünnepélyességét illeti, egyetlen különbség, hogy a menyasszony fehér selyem felsőszoknyája apró ráncokba beszedett és két széle nincs összevarrva, csak ráterítve a vasalt alsószoknyákra és hátul összetűzve, míg a lányok ünnepen viselt felsőszoknyája színes, általában tüdőszín vagy világoskék selyem, nincs beszedve, csak derékban ráncolva és az anyag két széle összevarrott. Ez elé az ünnepi vasalt szoknya elé mindig kötényt kötnek, fekete klott kecelét. Ezt az ünnepi viseletet a lányok az év jeles napjain veszik fel a nagymisére.

Alkalmi ünnepi ruha: pl. a lakodalomban a vendég viselete. Itt meg kell különböztetni a templomi esküvőre és az esti mulatságba felvett viseletet. Ez utóbbinak cifrábbnak kell lenni, és nem olyan ünnepélyesnek, mint amiben a templomi esküvőre mennek.

Lakodalmi, esti mulatságra felvett viselet: piros, vagy élénk színű szedett selyemszoknya, ez gyakran lehet szövet is; 3-4 szedett alsószoknya; cifrán hímzett ujjú ingváll (a kézelője hímzett); újabban kötött lajbi, cifrán hímzett; szélesen hímzett szakácska; fekete csatos félcipő, fehér harisnya; fejükre kikötött menyecskét tesznek, a fiatalabbak rojtos menyecskét, alatta gyöngyös fékető, a menyecske színe általában jól illik a szoknyák színéhez; derékkötő rózsás pántlikát kötnek a derekukra és 8-10 soros fehér vagy színes tejgyöngy – brosstűvel és tükörrel – kerül a nyakukba.

Templomba, nagymisére felvett viselet: mindig a legszebbet és a legújabbat vették fel a templomba, ezt a viseletet máshová nem illett felvenni régen, ma már azonban fellazultak ezek a szabályok, tehát pl. lagziba is elmennek ugyanabban a viseletben. ”…minden vasárnap mást kellett felvenni a templomba, mindig beütemeztük magunknak a sorrendet és sorba hordtuk a legújabbakat. Még délután a faluba sem lehetett ugyanabban a ruhában bemenni, mint amiben nagymisén voltunk.”

Nagymisére felvett viselet: selyem, kásmír, vagy télen szövet felsőszoknya; 4-5 alsószoknya; legújabb ingváll, amely még nem volt kimosva, kézelője cifrán hímzett; kötött alsólajbi, rózsákkal hímzett; szvetter, ha hűvösebb van: fehér, rózsaszín, világoszöld hosszú ujjú kardigán; fekete tükörselyem szakácska, széles hímzéssel; fekete félcipő vagy csatos cipő, fehér vagy kék harisnyával; fejükre gyöngyös féketőt tesznek és rojtos selyem menyecskét, idősebbek a menyecskét selyem vagy brokát felsőkendővel átkötik; lányok a hajukba széles selyem pántlikát kötnek; nyakukba fehér tejgyöngyöt, művirággal és tükörrel díszítettet tesznek, kezükben fehér slingelt zsebkendőt tartanak az imakönyv és a rózsafüzér mellé fogva; a viselet kiegészítője a széles, selyem derékkötő pántlika és a nyakravaló alsókendő, tüdőszín szegéssel.

Vasárnap, vagy ünnepnap délután kimenő ruha a faluba, vagy a kismisére: szövet vagy kásmír felsőszoknya, nem a legújabb, de szép; 2-3 alsószoknya; már mosott, de még szép ingváll; kötött alsólajbi, hímzett; szélesen hímzett tükörselyem szakácska; derékkötő pántlika; fehér vagy világoskék harisnya, fekete félcipő vagy csatos cipő; gyöngyös fékető, rojtatlan menyecskekendő – ez lehet kikötve is, vagy egy színes, selyem vagy brokát felsőkendővel átkötve is; 8-10 soros gyöngy a nyakukba, színes tejgyöngyből.

Az egyházi ünnepek rendje és jellege erősen befolyásolja a viselet színösszeállítását és az egyes viseleti elemek anyagát és díszítettségét. Ádventben nem kötelező tiszta feketét viselni, inkább félcifrát, ami fekete alapon apró mintás anyagok viseletét jelenti. A hímzések színe lehet kék, zöld és lila, ezt a viseletet félgyászosnak hívják az asszonyok.

Nagyböjtben: mélygyász a kötelező; idősebbek tiszta feketében, fiatalabbak is csak nagyon szolidan díszített, hímzett viseletet hordanak: fekete szövet felsőszoknya, alja fekete bársonnyal szegett; alatta két fehér szedett alsószoknya és egy kopottabb fekete flokon szoknya; fekete klott szakácska, alján forhamentli és fekete csipkedíszítés; ingváll, kézelőjének hímzése tiszta fehér; fekete kötött alsólajbi; fekete kardigánt vagy kis félkabátot vesznek legfelülre; fekete félcipő, fekete pamutharisnyával; fejükre az idősebbek nem tesznek fékötőt, csak egy fehér alsókendővel bekötik, és erre fekete szövet- vagy selyemkendőt kötnek, amelyen néha apró lila vagy kék virágok vannak hímezve: gyászos szélű selyemkendőnek hívják; nyakukba fekete gyöngysort tesznek és az alsólajbi nyakrésze alá fehér alsókendőt vesznek.

Az 1920-30-as évek óta ha valakinek közeli hozzátartozója halt meg, mélygyászba öltözött: (korábban 3 évig tartott, de még ma is 1 évig tart a közeli hozzátartozó gyászolása) teljesen fekete színű, egyszerűbb anyagból varrott viseletbe. Ilyenkor az ingváll kézelőjének hímzése is tiszta fehér, s az öltözéken nincs semmiféle díszítés, legfeljebb fekete csipkéből. Ha nagyon kedves halottját gyászolta valaki, akkor nagyon egyszerűen, dísztelenül öltözött, és általában mindig egy ruhában, nem váltogatta viseletét. A gyász elmúltával fokozatosan színesedett meg a viselet.

Az egyházi ünnepek közül húsvét vasárnap illik a legcifrábban felöltözni, ilyenkor a lányok vasalt szoknyát vesznek – nem ritkán kecelét kötnek eléje -, a menyecskék pedig a legszebb, legújabb ingvállat, selyem szedett szoknyát, s ha még lehet: a kikötött, rojtos menyecskét veszik magukra. Körmenetek alkalmával is illik szépen, új ingvállban, cifra viseletben megjelenni. Búcsúba Szentkútra járnak a faluból, s ilyenkor viszik magukkal a cifra selyemszoknyát, mert a hosszú úton meggyűrődne rajtuk, s csak ott öltöznek át az ünnepi ruhába.

Temetésre az egyházi ünnepekhez kapcsolódó böjti viselettel megegyezően illik felöltözni, tehát tiszta fekete színű, egyszerű anyagú viseletben. Temetésre mindig bekötött menyecskével mennek, azaz egy fekete, egyszerű anyagú felsőkendővel még átkötik a menyecskét.

Halottak öltözéke:   idősebb asszonyokat viseletbe öltöztették, amely a következő darabokból állt: tiszta fehér ingváll, kézelője fehérrel hímzett; pendely; egy fehér alsószoknya; egy szegettaljú szoknya (feketével szegve); fekete szövet szegett felsőszoknya; hímzetlen szakácska; fekete kötött alsólajbi; fehér alsókendő; fekete szövet felsőkendő; fekete harisnya, fekete félcipő.

Fiatal menyecske halotti ruhája korának megfelelő színes viselet volt. Kislányokat tiszta fehér viseletben, koszorúval, áldozóruhában vagy menyasszonyi ruhában temettek el. Ezt a két utóbbi szokást a háború után már nem lehetett nyomon követni.

XIII. 14. Tisztálkodási szokások

Nem szorosan a viselet vizsgálatához tartozik, de a külső megjelenést erősen befolyásolják a tisztálkodási szokások. Általánosan elterjedt szokás volt a mosakodás, fogmosás és hajmosás már a századfordulón is, de ennek gyakoriságát meghatározta a téli vagy nyári munka. Nyáron a mezei munkák következtében lényegesen hamarabb piszkosak lettek az emberek, ezért naponta lemosták egész testüket. A mosakodás fateknőben, fatálban, mosószappannal történt, de már ekkor is többen használták a szagos szappant. Ezen kívül általános gyakorlat volt a reggeli kéz- és arcmosás. Télen szombat este, vagy vasárnap reggel, tehát hetente egyszer mosakodtak meg tetőtől talpig, reggelente csak kezet és arcot mostak. Idősebbek nem szerettek mosakodni, csak “televette a száját vízzel, és azzal mosakodott meg”, vagy lábmosás helyett a “talpát az asztal alsó fájához dörgölte”, de ez inkább a férfiakra volt jellemző.

A mosakodás családon belül is általában azonos neműek között történt, de például egy serdülő lány már az édesanyja előtt is szégyellt mosakodni.

Fogat fogkefével, de csak sóval mostak; erre a tanítók szoktatták rá a gyerekeket, de ez sem jelentett rendszeres gyakorlatot, nem vált a család szokásává.

A hajmosásról már írtam a hajviseletnél, itt csak annyival szeretném kiegészíteni, hogy a haj simasága érdekében lányok gyakran használtak hajolajat, a századfordulón pedig zsírral kenték be a hajukat, hogy “ne húzza úgy a fésű”.

Lányok, hogy szebbek legyenek, nagypénteken hajnalban a patakra mentek mosakodni. Az eladó lányok már a huszas évektől kezdve használtak szagos szappant, vagy glicerines szappant mosakodásnál, és voltak olyan lányok is, akik pirosítót használtak, de őket a falu nagyon megszólta, elítélte.

XIII. 15. Ruházati elemek előállítása

A viseletet alkotó elemek előállítása az 1920-1930-as években házilag készített vászonból (alsóneműk) és vásárokon beszerzett gyári anyagokból (felsőruhaneműk) történt.  A vásárokra rendszerint aprójószágot, tojást, tejterméket vittek eladni – időszakonként tehenet is -, s a bejött összeget ruházkodásra: méteráru beszerzésére és lábbelik vételére fordították. A trianoni békeszerződés előtt gyakran átjártak a losonci, zsélyi vásárokra, ez utóbbi Ipolyvarbó melletti magyar község elsősorban híres és szép selyemkendőiért látogatták a varsányiak. Természetesen a szlovákiai vásárok mellett nagy szerepe volt a közeli Szécsény és Balassagyarmat vásárainak is a viselethez szükséges anyagok, kiegészítők beszerzésében. Ezen kívül a faluban is lakott egy kereskedő: “batyus zsidó”, “szalagos zsidó”, aki házról házra járt termékeivel: Margitvarrást, selyempántlikákat, szattyingot és görbikét (farkasfogat) árult. Idővel a vásárok ruhanemű beszerzési szerepe nagymértékben csökkent, a gyári kötöttáruk és lábbelik beszerzésére korlátozódott. Az 1930-as évektől a nyakravaló nagykendőt és a selyem, kásmír felsőszoknyára való anyagot már nagyon nehezen lehetett újonnan beszerezni. Így fontos volt a használt ruhaneműk falun belüli cseréje, különösen a hagyományos anyagokból készített viseletdarabok esetében, amely jelenség még napjainkban is megfigyelhető. A szűkebb környezetben – falun belül és a környező falvakban is – általában tudták az asszonyok, hol, milyen arányú a kivetkőzés, mit lehet megvásárolni. Elsősorban házaknál adták-vették a viseleti darabokat. “Egy álló hét alatt az összes ruhámat, ami ki volt az ágyakra terítve, mindent elvittek: az asszonyok maguk mentek oda a szekrényekhez és szedtek ki mindent, pedig én nem is akartam eladni az összeset. Úgy jöttek oda akkor hozzánk a falusiak, mint a vásárba.” Különösen nagy volt a kereslet a selyemszoknyák, a nyakravaló nagykendők és a régi selyem fejkendők iránt. Legdrágább anyagnak a selyem számított, de megjelenésekor minden divatos anyag drága volt; a 20-as, 30-as években 1 mázsa búza árába is belekerült egy szoknyára való anyag.

Így tehát Varsányban is egyes lányok, asszonyok kivetkőzése a népviseletből, viseletük eladása mások számára lehetőséget biztosított az egyes, különösen a régi anyagú viseleti elemek pótlására, a népviselet továbbélésére, fennmaradására.

A kivetkőzés, a viselet “elfordítása” Varsányban az 1948 körüli évekre tehető.

A viselet egyes darabjainak elkészítése korábban és még ma is elsősorban téli tevékenység. Nyáron a mezőgazdasági munkák az asszonyokat is fokozottabban igénybe veszik, s kevesebb szabad időt biztosítanak varrásra, hímzésre.

Általában minden házban, minden családban tudott valamelyik asszony varrni. Természetesen aki ügyesebben, szebben varrt, ahhoz a szomszédok vagy a barátnők is elvitték a nagyobb hozzáértést igénylő, ünnepi viselet egyes darabjait, hogy segítségükkel, irányításukkal készítsék el. Viszont már  ekkor is megtalálhatók a faluban azok  az ügyes kezű asszonyok, akik   anyagi helyzetük miatt (özvegység, sok gyermek, stb.) rendszeresen vállaltak ruhavarrást. Két-három ilyen asszony volt a faluban, akik szorgalmuk, ügyességük és gyakorlatuk révén váltak speciális ruhavarrókká. Az asszonyok többsége kézzel varrt meg mindent, de a felsőszoknyák hajtásainak levarrásával, az alsólajbik és a férfiingek megvarratásával ezeket a speciális ruhavarrókat keresték fel. Az elvégzett munkáért a “varrónők” pénzt kértek, ami lehetővé tette számukra, hogy munkájuk megkönnyítésére varrógépet vásároljanak. Varrógép a század második évtizede óta van a faluban, eleinte ritkaságnak számított, csak a módosabb családok tudták megvásárolni.

A felsőruhaneműk közé tartozó frakkos kabátot a faluban működő szabónál csináltatták – aki elsősorban férfiruhát varrt -, vagy a tehetősebbek Szécsénybe vitték megvarratni.

Gyakran előfordult az is, hogy a módosabb asszonyok Rimócon varrattak eladó lányaiknak. “Édesanyám nekem Rimócon varratott ingvállat, mert Rimócon szebben varrtak, mint itt. Azért rajtam szebben állt az ingváll, mert még az is fontos volt, ki mekkorát szúrt a tűvel; aki kisebbet szúrt, az varrt szépen.”

Hímezni mindenki tudott és tud ma is; a kislányokat már egészen kis korukban tanítani kezdték a különböző hímzési technikákra. Saját viseletét minden lány és asszony a szokásos és hagyományos motívumokból választva, tetszése és ízlése szerint hímezte ki (ingváll kézelőjét, szakácska alját, stb.) és varrja ki ma is.

Amit a viselet változásáról általában elmondtunk, érvényes a hímzések változására is. Az alapanyagok megváltozása – házi vászon helyett gyári textília – maga után vonta a hímzés technikájának megváltozását: szálszámolás helyett szabadrajzú hímzés lett az általános. Változás következett be a hímzések színeiben is: a korábbi szálszámolásos fehér hímzést a piros-kék, majd a színes szabadrajzú hímzés váltotta fel, s megváltozott a hímzőfonalak minősége is. A viselet egyes darabjain a hímzés szélesebb lett, s ezzel arányosan elnagyoltabbá váltak a szabadrajzú hímzés (drukkolás) motívumai. Gyakran már az is előfordul, hogy az ingváll kézelőjének gyárilag készített hímzett szalagot használnak.

Míg horgolni a kislányokat az iskolában megtanították, addig kötni ma is nagyon kevesen tudnak a faluban. Ezért gyakori jelenség, hogy a”csipkés lajbi”-t megköttetik egy asszonnyal, aki ki is varrja a kért mintával.

A női fejviselet legdíszesebb részét, a féketőt régebben (1947) több asszony készítette, akik hozzáértésük és ügyességük révén speciális féketővarrónőkké váltak. Számuk egyre csökkent, és mivel öregségük miatt ma már nem vállalnak munkát, a menyecskék Rimócra járnak féketőt varratni. A fékető fölött viselt menyecskét ma 2-3 asszony készíti el megkötött kendőt utánzó, merev formájúvá minden menyecskének, holott korábban (1920-30) minden asszony maga kötötte meg fején a kendőt menyecskének, esetleg a család valamelyik nőtagja segített neki.

Összefoglalva megállapítható, hogy a  fiatal asszonyok ma is maguk készítik el viseletük egyes darabjait, gyakran a szomszéd vagy rokon menyecskék segítségével, s a megvarrásban a kézi varrás mellett egyre nagyobb szerepet kap – a varrógépek számának növekedésével arányosan – a gépi varrás is. A viseletet kiegészítő lábbelik, fehérneműk (alsóruhák) és gyári kötött holmik természetszerűleg kivételt jelentenek a házi előállítás alól.

A hagyományos népviselet funkciójánál, közösségi jellegénél fogva nem adott teret és lehetőséget az egyéni ízlés, választási készség, képesség kialakulására, mert “…nem lehetett ezen a viseleten semmit sem változtatni, mindenkinek egyformán kellet öltözködni. Csak annyi volt a különbség, hogy nem mindenkin állt szépen a ruha.”

XIII. 16. A férfiviselet

A viseletről, az egyes viseleti elemekről – kevés tárgyi és adattári bizonyíték mellett – szóbeli adatközlésre támaszkodunk. A férfiak viselete a század elején, az I. világháború körüli években kezdett megszűnni, átalakulni. Ezt a folyamatot gyorsította az a tény is, hogy a falun belül vagy a környéken egyre kevesebb munkavállalási lehetőség adódott, így a férfiak nagy része gyári, ipari munka vállalására kényszerült, elsősorban Salgótarjánban és a környező bányavidéken, de még Budapesten is sokan találtak munkalehetőséget. Így a férfiak kivetkőzése gyors és intenzív folyamat volt, és sokkal egységesebben ment végbe, mint a nők esetében. A viselet teljes megszűnése az 1940-es évek végére tehető.

Az emlékezet szerint a férfiak viselete a századfordulón a következő elemekből állt:

Ing: 3 szél vászonból varrták; a hétköznapit csak kenderből, az ünnepit kenderfonalat pamuttal kevert vagy csak tiszta pamutvászonból. A vőlegény inge gyári finom gyolcsból készült, perkált ingnek nevezték. A téglalap alakú első és hátsó derékrészhez bevarrták a bő, vállnál erősen ráncolt, vállfolttal erősített ujjat, amely az emlékezet szerint kézelős volt és szattyinggal kötötték össze. A derékrész és az ujj közé négyszögletes toldást: pálhát illesztettek. Gallérját egy darabból varrták, de kisebb és nem olyan hegyes volt, mint a ma hordott ingnyakak. Korábban az ing elöl egy vékony pertlivel: szattyinggal záródott, újabban az ing elöl végig kék porcelángombbal, “cinci”-vel csukódott. Az ing elejét a mellrészen díszítették. A hétköznapi kendervászonból varrt “fonalas” inget vagy a kenderfonál és pamut keverésével szőtt “félpamukos” inget a mellrészen 4-5 tűzéssel, “forhamentli”-vel díszítették a gombház mellett. Az ünnepi tiszta pamutból szőtt vagy gyári gyolcsból varrt ing elejét a gombház mellett kihímezték: szálon varrt lyukhímzéssel, fehér hímzéssel “cifrázták ki”, s a hímzés mellett 4-5 tűzés is díszítette az ingmellet. A tűzéseket és a hímzést is körülbelül a derékrészen egy keskeny pánt: “szívecske” fogta össze, zárta le, ezzel mintegy megadva és elősegítve az ing alsó részének bőségét. Az ing anyagának megváltozása, a gyári anyagok terjedése az eredetileg bőujjú, “széles ujjú ing” esetében az ujjak bőségének csökkenését, az ing díszítésének elmaradását, majd a készen vásárolt ingek hordását eredményezték.

Gatya: általánosan 6 szél vászonból készítették, de az ünnepire 12 szél vásznat is felhasználtak. A gatya szabása egyszerű volt: a 2 szár közé pálhaféle, négyszögletes anyagot, ülepet toldtak be. Derekánál 2 cm szélességű anyagot hajtottak vissza korcnak, ebbe fűzték bele a gatyamadzagot, amivel a gatyát a derekukra erősítették. A gatya szára apró ráncokba volt beszedve, mennél több anyagot használtak fel a készítésére, annál szebben és bővebben ráncosodott. A gatya szára alul rojtos volt; pár centis részen a szőtt vászonból kihúzták a fonalat (a keresztszálat). A gatya általában bokáig ért. Hétköznapra tiszta kendervászonból, ünnepnapra csak pamutból szőtt vászonból varrták a gatyát. Elnevezése: hat szél gatya, bőgatya.

A posztónadrág elterjedésekor télen két szélből készített, szűkszárú vászongatyát húztak a posztónadrág alá, nyáron továbbra is bőgatyában jártak.

Az 1920-as évekig általános viselet volt a vászoning és a bőgatya, a posztónadrág csak az első világháború után terjedt el, eleinte csak téli viseletként, később teljesen kiszorította a vászongatyát a használatból. Legkorábbi változata az úgynevezett pislés nadrág: fekete vagy kék posztóból a falubeli szabó varrta, szára szűk volt, s a talp alá gumival vagy madzaggal rögzítették a szárát. Szabása: a nadrág két szára között nem volt betoldás, hanem elöl a hasi részen egy ellenző volt, amely le- és felhajtható volt, két gomb és a nadrágszíj segítségével. Ez a nadrágszíj rögzítette derékon a nadrágot. Zsebe és díszítése nem volt. Hosszúszárú csizmát viseltek a posztónadrághoz is. A bricsesznadrágot vagy csizmanadrágot fekete vagy sötétkék posztóból készítették, de ennek a típusnak már nem volt ellenzője, hanem elöl gombbal csukódott. Szára nem szűk, hanem az I. világháború katonanadrágjához hasonlóan a combrészen bő, buggyos volt, s csak a térd alatt szűkült össze a csizmaviseletnek megfelelően. Két bevágott zsebe volt. Derékrészen nadrágszíjjal rögzítették. Mindkét posztónadrághoz viseltek még bőujjú vászoninget is.

Kötény: vászon bőgatyához kendervászonból készített kötényt hordtak. 1 szélből varrták, keskeny, apró ráncokba szedték. Az ünnepi kötényt csak pamutból szőtt vászonból készítették, alját 3 tűzés “forhamentli” és szabadrajzú, színes (piros, kék) hímzés díszítette. A klott kötényt posztónadrághoz viselték ünnepen, apró ráncokba beszedték a fényes, fekete 1 szél klottot, s az alját szélesen kihímezték, “drukkolták”. A hímzés színes, szabadrajzú, általában virágmotívumú volt, s a kötény alját még ördöglakat (flitter) díszítette.

A surc vagy melles szakácska: munkába vagy aratásba viselték, kendervászonból készítették, sima (nem szedett) derékrésze és nyakba akasztható felsőrésze volt. Hossza eltakarta a térdet. Általában a fehér vásznat befestették kékre, hogy ne piszkolódjon olyan könnyen. Ezenkívül gyakori volt a felsőrész nélküli, sima kötény viselése is, hétköznapra, munkába; “dolgozónap”. Ez utóbb leírt, munkába viselt sima vászonkötényt hordták a vászon-, majd a posztónadrághoz is.

Már a vászonneműkhöz is viseltek posztóból készült lajbit. Anyaga sötétkék vagy fekete posztó, bélése flanell volt. Szabása mellényszerű, ujjatlan, elöl két sorban fényes gombokkal díszítették. Az elnevezése is gombos lajbi volt. A lajbit soha nem csukták össze elöl, az ingmell hímzésének mindig ki kellett látszania. A nagylajbi vagy kabát szintén sötét színű posztóból készült, hossza a csípőt takarta, eleje végig gombolódott (általában egysorosan, de gyakori volt a kétsoros is). Gallérja nem lehajtós volt, s flanellal vagy néha báránybőrrel bélelték. Két zsebe volt.

Az emlékezet szerint az idős férfiak hordtak a múlt század végén csuhát. Szűrposztóból készítették, szürke színű volt, befenekelt ujjú, vállra vetve viselték. Hossza majdnem a földig ért. Nagy, négyszögletes gallérja volt, gyakran hímzett. Csak jómódú emberek viselték ünnepi öltözékként.

Bőrruhaneműre nem emlékeznek az adatközlők.

Lábbelik: a mezítlábjárás mellett ünnepen vagy alkalmanként már a vászongatyához is viseltek csizmát. Legkorábban vixos csizmát hordtak, ennek talpa szegezett, szára kemény, oldalvarrott. Nevét feltehetőleg onnan kapta, hogy szép fényesre ki lehetett “suvickolni”. Később box csizmát hordtak, ennek a szára kemény, hátulvarrott, talpa szegezett. A tehetősebbek lakkozott szárú csizmát viseltek, de a szára ennek is kemény és nem ráncos volt. Legújabb típusú a keményszárú csizma, mely szintén hátulvarrott, talpa szegezett. A csizma színe mindig fekete volt. Viselője lábára vászon vagy flanell darabból kapcát tekert, úgy bújt a csizmába. Aratáskor néha a férfiak is felvették a bocskort, amit házilag csizmaszárból készítettek és szíjakkal erősítették a lábukra.

Halotti öltözet: Amíg a férfiak viseletben jártak, a legszebb ünneplőben temették el őket. Miután a viseletet már régóta elhagyták, városi ruhában temetik el az embereket: sötét szövet öltönyben, félcipőben és fehér ingben, amit még ma is nagyon gyakran a feleség készít el. Szabásuk többnyire a hagyományos férfi ing szabásvonalát követi, ha anyaguk már gyári gyolcs is.

Áttekintve a varsányi férfi viseletet megállapítható, hogy többféle öltözettípus élt egymás mellett egyidőben. Az idősebbek ragaszkodtak a hagyományos vászon ing és gatya együtteshez, ugyanakkor a fiatalabbak már viseltek posztó öltözetet is. A viselet elmaradásával viszont elsősorban az idősek őrizték meg a posztó öltözetet és a csizmát. Legkorábban (az 1900-as évek első két évtizedében) a vászon bőgatya viseletét hagyták el, a bőujjú vászoning, posztónadrág és csizma viselése az 1930-as években még általános volt. A tehetősség is tovább differenciálta az öltözetet, a módosabb férfiak ruhatárában a vászon ruhaneműk munkához és hétköznapi használatra szorultak vissza s ez korábban következett be, mint a kevésbé tehetőseknél. A férfiviselet később is tovább élt ünnepi, alkalmi viseletként, így elsősorban a vőlegény öltözeteként sőt még napjainkban is újra viselik bizonyos ünnepi alkalmakkor (fényképeszkedés, kulturális rendezvények, stb.).

A vőlegény öltözete a következő darabokból állt: fehér finom gyolcsing, mellrészén hímzett, bőujjú, kézelője színes pántlikával megkötve; fekete posztó csizmanadrág; fekete posztólajbi, fényes gombokkal díszítve; fehér szedett gyolcs szakácska, alján széles hímzéssel; fekete csizma és a vőlegény fején fekete keskeny karimájú nemezkalap, bokrétával, körben széles selyempántlikával díszítve. 1942-ben nősült az első olyan öltözetű férfi, akin fekete pantallós öltöny és félcipő volt esküvői ruhaként.

1941-ben, akik még jártak Mezőhegyesre aratni, már viseltek pantallót.

A férfiviselet teljes megszűnését az 1940-es évek végére tehetjük, azóta a férfiak általánosan városi, modern ruhába öltöznek, ez alól kisszámú kivételt jelentenek azok az idős emberek, akik alkalmanként csizmanadrágot és csizmát viselnek.

A női viseleten belül a XVIII. sz. végi, XIX. sz. elejei források áttekintése és az élő viselet elemzése során a következőket állapíthatjuk meg:

1.    az újszülött hagyományos pólyálása és a kisgyerek-viselet az 1950-es évekre teljesen megszűnt

2.    a felnőttek ruházkodása hűen tükrözi az egyes viseleti elemekben beállt változást, melyek a 30-as évek végétől napjainkig tartanak

3.    egyes ruhadarabok esetében az anyagok változása – a korábbi házi előállítású vászon helyett gyári anyagok használata – a szabás megváltozását eredményezték (ingváll, pendely)

4.    új elemeket a viseletbe az 1935-1942 között Mezőhegyesre elszegődött lányok, asszonyok hozták; így terjedt el a gyári, kötött felsőlajbi és a félcipő, melynek következtében elmaradt a nyakravaló nagykendő és a csizma viselése

5.    egyes ruhadarabok esetében funkcióváltozás következett be; a korábban általánosan hétköznap, munkába, a szoknya védésére felkötött kecele a negyvenes évekre kizárólag a templomi, ünnepi viselet részévé vált, s az ötvenes évek végére teljesen elmaradt az öltözetből

6.    az egyes változatlanul megmaradt viseleti elemek összeállításánál és hordásánál a praktikus, vagyis az öltözet elsődleges (védő, kényelmi, stb.) funkciói helyett az esztétikai (ékesítő, díszítő) funkció került előtérbe a hímzések és egyéb díszítések elszaporodtak, a viselet egyre cifrább lett

7.    1948 óta egyre többen öltöztek át városi viseletbe, “elfordították” a népviseletet. A népviselet elhagyása hosszú és bonyolult folyamat, amelynek objektív okait a megváltozott gazdasági, társadalmi körülményekben, szubjektív okait pedig az előzőekkel szorosan összefüggő és ezekből adódó egyéni ízlés megváltozásában, a megnövekedett és átformálódott igényekben kell keresnünk

8.    a kivetkőzési folyamat – mint ahogy ezt több viselettel foglalkozó tanulmány is megállapítja – a lábbelik elhagyásával kezdődött és a fejviselet megváltoztatásával fejeződött be

9.    a kivetkőzési folyamattal egyidőben megfigyelhető egy erősen működő hagyományőrző tendencia, amely a népviselethez való ragaszkodásban nyilvánul meg. Beleszülettek, belenevelődtek egy hagyományos, zárt paraszti kultúrába, amelynek egyik megnyilvánulása az öltözködés rendje: ismerik és tudják előállítását, használatát és különféle jelentését, anyagi és esztétikai értékét

10.a hagyományhoz való kötődés egyik sajátos formája a már viseletükből kivetkőzött asszonyok, lányok alkalmankénti viseletbe öltözése. Ilyen alkalmak a nagy egyházi ünnepek, lakodalmak, fényképcsináltatás vagy szereplés a helyi népdalkörben. Valójában szépnek még mindig csak a viseletet tartják a városi öltözettel szemben, számukra a viselet jelenti az ünnepi öltözetet.

11.a népviselet újraélesztése, továbbélése nem határolható el a napjainkban országosan megnövekedett érdeklődéstől a népi kultúra tárgyi és szellemi értékei iránt. Így a viselet vonzóvá vált és felértékelődött azok számára is, akik korábban  nem tartották értéknek és szépnek a hagyományos viseletet.

 Levesek

Palócleves

Hozzávalók:

• 40 dkg bárány- vagy marhahús
• 1 fej vöröshagyma
• 40 dkg tisztított burgonya
• 30 dkg mirelit (vagy egy üveg konzerv) zöldbab
• 1 evőkanál liszt
• 1 teáskanál paprika
• 1 dl tejföl
• 1 gerezd fokhagyma
• zsír
• ízlés szerint só, bors, őrölt kömény, babérlevél

Elkészítés:
A hagymát megpirítjuk kevés zsíron. Hozzáadjuk a csíkokra vágott húst. Sózzuk, megszórjuk paprikával, ízesítjük köménnyel, babérlevéllel, fokhagymával. Egy pohár vízzel felöntjük és félpuhára főzzük. A vizet időnként pótoljuk. Amint a hús félig puha, hozzáadjuk a kockára vágott burgonyát és zsírjára pirítjuk. Hozzáadjuk a zöldbabot, kb tíz percig tovább pirítjuk, majd felöntjük 1,5 l vízzel. Felforraljuk, és tejfölös habarással sűrítjük.

Betyár zöldbableves

Hozzávalók:

• 15 dkg húsos füstölt szalonna
• 2 fej vöröshagyma
• 30 dkg zöldbab (mirelit, vagy konzerv is lehet)
• 30 dkg főtt füstölt sonka vagy sovány tarja
• 3 db zöldpaprika
• 2 nagyobb, húsos paradicsom
• 25 dkg tarhonya
• 2 dl tejföl
• 1 mokkáskanál csípős pirospaprika
• 1 kiskanál csemege pirospaprika
• petrezselyem
• só

Elkészítés:

A szalonnát felaprítjuk, majd szép barnára pirítjuk. A sült szalonnát kivesszük. Az apróra vágott hagymát üvegesre pároljuk. Majd a pirospaprikát rászórjuk,  10-15 másodpercig keverjük, majd 1 deci vizet ráöntünk, hogy ne legyen keserű.  Rádobjuk az apróra vágott paradicsomot, utána az apróra vágott paprikát. Ezután beletesszük a zöldbabot is, s rögtön utána másfél-két liter vizet. Ha felforrt, hozzáadjuk a kis darabokra vágott sonkát, a tarhonyát. Megsózzuk, majd lassú tűzön fedő alatt puhára főzzük. Kitesszük a tányérba a levest, majd 2 kiskanál tejföllel elkeverjük.  Meghintjük szalonnapörccel és petrezselyemmel.

Főételek

Haluska

Hozzávalók:

• 1 kg hámozott krumpli
• 50 dkg liszt
• 10 dkg zsír vagy 10 evőkanál olaj
• 50 dkg tehén- vagy juhtúró
• 30 dkg húsos füstölt szalonna
• kb. öt evőkanál tejföl
• egy csapott kávéskanál só

                                       Elkészítés:

Egy nagy tálba tesszük a finomlyukú reszelőn lereszelt krumplit. Majd beleöntjük a lisztet, a zsírt vagy az olajat, összekeverjük.  Ha nem galuskasűrűségű tésztát kapunk, akkor rakunk bele öt kanál tejfölt, vagy annyit, amennyi galuskasűrűségűvé teszi. Felforralunk egy nagy edényben  minimum három liter vizet. Beleszaggatjuk a tésztát, megfőzzük. Közben kiolvasztjuk a kockára vágott füstölt szalonnát.  Zsírjába beleforgatjuk a kifőtt és lecsurgatott galuskát, majd a túrót. A tetejére szórjuk a szalonnapörcöt, és még melegen tálaljuk. Tejföllel ízesítjük.

Haluska ízesítések:
Túrós: A túrót ízlés szerint összekeverjük és a tésztára szórjuk.  Sütőben pirosra sütjük. Tejföllel, apróra vágott tepertővel tálaljuk
Mákos: A mákot megdaráljuk és ízlés szerint porcukorral keverjük.  A kifőtt tésztára szórjuk és összekeverjük, mézzel ízesítjük.
Diós: A diót megdaráljuk és porcukorral összekeverjük. A tésztára szórjuk.
Káposztás: A káposztát lereszeljük, besózzuk, állni hagyjuk. Ha levet engedett, akkor  alaposan kinyomkodjuk. A serpenyőben zsírt forrósítunk és a káposztát üvegesre dinszteljük.  A tűzről levéve ízlés szerint sóval, őrölt borssal és édes, őrölt paprikával ízesítjük.
Tojásos: A felolvadt zsírban a tésztát kissé átmelegítjük, erre öntjük rá a sóval ízesített felvert tojásokat. Addig sütjük, míg a tojás meg nem szilárdul.

Haluska

Hozzávalók:

• 1 kg liszt,
• 3 dl langyos víz,
• 1 evőkanál só,
• 4 tojás.

Elkészítés: A lisztet egy mélyebb tálba szórjuk és a közepére lyukat mélyítünk.  Ebbe ütjük bele a tojásokat, majd a vizet is beleöntjük és a sót. Alaposan kigyúrjuk.  Kisebb cipócskákat készítünk és lisztezett nyújtódeszkán fél cm-es vastagságú kerek  lapokká nyújtjuk. A kerek lapot 4 egyenlő széles csíkra vágjuk és egymásra helyezzük. Ezután ezt feltekerjük, és éles késsel vékony csíkokra szeleteljük. A tésztát lobogó sós vízben kevergetve kifőzzük, majd hideg vízzel átöblítjük. Egy tepsiben ízlés szerint zsírt melegítünk és a kifőtt tésztát beletesszük, majd ízesítjük.

Tócsni

Hozzávalók:

• 1 kg krumpli,
• 2 tojás,
• 2-3 evőkanál liszt,
• bors
• olaj.

Elkészítés:

A krumplit hámozzuk, lereszeljük. Ehhez adjuk a tojásokat, a lisztet, megsózzuk, borsozzuk, és jól összekeverjük. Serpenyőben olajat forrósítunk.  A burgonyamasszát evőkanál segítségével az olajba tesszük, és lepényekké simítjuk. Mindkét oldalát kb. 5-5 percig szép aranybarnára sütjük.  Papírszalvétára szedjük, hogy a felesleges zsiradékot leitassuk. Forrón tálaljuk, mert csak így igazán finom. Megkenhetjük fokhagymával, vagy adhatunk mellé tejfölt, vagy akár mindkettőt.

Krumpli laska

Hozzávalók:

• 1 kg főtt krumpli
• 60 dkg liszt
• Só

Elkészítés:

A krumplit megfőzzük, krumplinyomón átnyomjuk, majd gyúrótáblára hagyjuk hűlni. Összegyúrjuk a liszttel és a sóval, rudat formálunk belőle. A rúdból darabokat vágunk le, melyeket kb. 15 cm sugarú vékony körré nyújtunk. A masina tetején, vagy gázlapon mindkét oldalát megsütjük és olvasztott zsírral megkenjük. Lekvárral vagy túróval, tejföllel ízesíthetjük.

Ganca

Hozzávalók:

• 1 kg krumpli,
• liszt,
• só,
• hagyma,
• olaj

Elkészítés:

A burgonyát meghámozzuk, felkockázzuk és fazékba tesszük.  Annyi vizet öntünk rá, hogy ellepje. Jó puhára főzzük, majd a vízben szétnyomjuk.  Közben lisztet és sót keverünk hozzá. Így főzzük addig, amíg jó sűrű nem lesz.  Kis ideig állni hagyjuk, majd egy tál szélére egy villával nagy galuskákat szaggatunk belőle.  Amikor a tál szélén már meghűltek, belelökdössük a tálba és új adagot szaggatunk.  Amíg a massza el nem fogy. Közben zsíron hagymát pirítunk és ráöntjük a galuskára..

Legényfogó krumplitalpas

Hozzávalók 

• Személyenként  2 nagyobb burgonya,
• továbbá 30 dkg sertéshús (pl. tarja) darálva,
• őrölt feketebors,
• pirospaprika,
• só,
• őrölt kömény,
• 2 gerezd fokhagyma,
• 15 dkg füstölt szalonna vagy szeletelt bacon

Elkészítés:

 A krumplikat héjukban, sós vízben megfőzzük, majd meghámozzuk (de héjukban is hagyhatjuk), félbevágjuk. A fél krumplik alját levágjuk (vagyis talpat készítünk nekik, hogy könnyebben megálljanak). Belsejüket kiskanállal óvatosan kivájjuk. A húst 5 dkg szalonna kiolvasztott zsírján átpirítjuk, majd paprikával megszórjuk és kb. 1 dl hideg vízzel felengedjük. Hozzáadjuk a zúzott fokhagymát, a sót, a borsot, a köményt és addig pároljuk, amíg a leve csaknem elfogy, de még szaftos.

A fűszeres hússal megtöltjük a krumplikat, majd mindegyiket egy-egy szelet baconbe tekerjük (vagy egy-egy vékony szelet szalonnát teszünk a tetejükre). Tepsibe rendezzük és magas hőfokon szép pirosra sütjük.

Tipp: Még egyszerűbb, ha a megtisztított, nyers krumplikat formázzuk és  azokba a fűszerezett darált húst is nyersen töltjük bele, majd alufóliával takarva sütőbe tesszük és végül az alufóliát levéve pirítjuk meg az ételt.

Kocsonya

Hozzávalók

• 2-3 sertésköröm
• fél disznófej (elhagyható)
• 1 csülök
• füstölt bőr
• 3-4 fehérrépa
• 5-6 gerezd fokhagyma (vagy akár több)
• só
• egész bors

  Elkészítés:

A tökéletesen pedikűrözött körmöket a csülökkel együtt (ebből később csülök lesz pékné módra) egy fazékba teszem és felöntöm annyi vízzel, ami jó két-három ujjnyira ellepi. Hozzáadom a megtisztított fehérrépákat, az egész fokhagymagerezdeket és a borsot. Mérsékelten sózom, de nem a közhiedelem miatt, mi szerint nem alszik meg a sós kocsonyalé, hanem azért mert túlságosan sós lehet a végén az elpárolgott víz miatt (ezt nem szabad pótolni!). Fedő nélkül 6-8 órán át főzöm (nem tévedés!) takaréklángon. Amikor elkészült a kicsontozott húst tányérokba porciózom és rászűröm a levet. Hideg helyen, de nem a hűtőben várja kis a sorát. Tálalás előtt pirospaprikával szórom meg.

Palócpecsenye
Hozzávalók

• 50 dkg sertéshús (karaj vagy comb)
• 1 fej vöröshagyma
• 2-3 gerezd fokhagyma
• 3-4 evőkanál olaj vagy zsír
• 1 kávéskanál pirospaprika
• 1-2-3 kávéskanál mustár
• só
• bors
• 2 dl víz
• 1 dl tejszín (esetleg tejföl)

Elkészítés:

Általában karajból szokták készíteni, de természetesen lehet combból vagy egyéb részekből is. A mustár mennyisége ízlés dolga és függ a mustár minőségétől is, ezért feltétlenül apránként adagoljuk és közben kóstolgassuk: cél egy kellemesen pikáns íz, de ne domináljon a mustár! A felszeletelt, kikloffolt hús mindkét oldalát át kell sütni az olajon. Eredetileg lisztbe kellene forgatni, de úgy később könnyebben lekap, ezért ez kihagyható. A megpirított húst kikell venni és félre tenni. A megmaradt olajon megfuttatni a finomra vágott hagymát és a reszelt fokhagymát. Megszórni a pirospaprikával és felönteni egy bögre vízzel meg a tejszínnel. Ekkor kerül bele a mustár, majd só és bors. Ezután visszakell tenni a hússzeleteket és fedő alatt puhára párolni. A végére a lé nagy része is elpárolog. Általában valamilyen burgonyakörettel (pirított vagy petrezselymes) és az elmaradhatatlan zöldbabbal szokás tálalni, de leggyakrabban nokedlivel szokták fogyasztani.

Köles kása

Hozzávalók

• 2 bögre hántolt köles (nem madárköles!)
• 5 bögre forró húsleves (vagy víz)
• 2 evőkanál olaj
• 1 fej finomra vágott hagyma
• só

 Elkészítés:

Az olajban megpárolom a hagymát, átforgatom benne a kölest, majd felöntöm a húslevessel vagy a vízzel és fedő alatt puhára párolom. Amikor a folyadékot magába szívta, elzárom a lángot és fedő alatt pihentetem még néhány percig.
Édes változata is elkészíthető, ekkor – értelemszerűen – kimarad belőle a hagyma és tejjel főzöm, édesítem.

Bodag

 Elkészítés:

Nem kell messzi tájakra utaznunk, hogy kelesztetlen kenyérrel találkozzunk. A palócoknál is ismert volt a kenyérpótló legrégebbi formája, a bodag (néhol bodak), a kovásztalan, vízzel gyúrt, majd elnyújtott tészta. Leggyakrabban a forró hamu alatt sütötték meg – ez a népmesékben olyan sokszor emlegetett hamuban sült pogácsa. Később a forró kemence aljában készült.  Az újabb időkben már szódabikarbóna is került bele. Sütőben is megsüthető, azonban bánjunk csínján a szódabikarbónával, jellegzetes íze nagyon kiérződik a kenyérből.

Kalácsok

Túrós lepény

Hozzávalók:

A tésztájához:

• l kg liszt
• 10 dkg vaj
• 4 db tojás sárgája
• 10 dkg cukor
• l dl tej
• 7 dkg élesztő, csipet só

A tetejére:

• 50 dkg túró
• 20 dkg főtt, áttört burgonya
• 4 tojás sárgája
• 20 dkg cukor, őrölt fahéj

Elkészítés:

A 4 tojás sárgáját a cukorral elkeverjük, hozzáadjuk a 10 dkg langyos vajat, a pici sót és a felfuttatott élesztőt. Jól kidolgozzuk, vékonyra kinyújtjuk, vajazott tepsibe tesszük. Két tepsivel lesz belőle.

Egyszerre csak a fele tölteléket készítjük el. A túrót összekeverjük a tojás sárgával, az áttört burgonyával és a kristálycukorral, majd a tésztára helyezzük és meghintjük fahéjjal. Előmelegített forró sütőbe tesszük és lassú tűzön alaposan átsütjük. A maradék tésztából készíthetünk lekváros buktát

Hagymás-tejfölös lepény

Hozzávalók

• 50 dkg kenyérliszt
• 1 evőkanál szárított élesztő
• 1 kávéskanál só
• 3,5-4 dl langyos víz

a tetejére:

• 20 dkg húsos füstölt szalonna
• 2 fej vöröshagyma
• 5 dl tejföl

 Elkészítés:

A tésztát megdagasztom és meleg helyen a duplájára kelesztem. Amíg kel a tészta, addig a húsos szalonnát felkockázom és kisütöm a zsírját, a pörcöt félreteszem. A megmaradt zsírban megpárolom a félfőre karikázott hagymát, vigyázva, hogy ne piruljon meg, hiszen még a sütőben is sülni fog. A megkelt tésztát ujjnyi vastagra kihúzogatom a sütőlapon és 200 fokra előmelegített sütőben majdnem készre sütöm. Rákenem a tejfölt a tetejére, elosztom rajta a megpárolt hagymát és megszórom a szalonnapörccel. Visszateszem sülni még néhány percre.

Pampuska

Hozzávalók 12 darabhoz

• 35 dkg finomliszt + egy kevés a formázásához
• csipetnyi só
• 2 evőkanál cukor
• 3 dl langyos tej
• 2 dkg élesztő
• 1 tojás
• 1 tojássárgája
• 1 evőkanál zsír megolvasztva

a sütéshez:

• zsír vagy olaj
• a tetejére:

• lekvár és/vagy porcukor

Elkészítés:

Fél bögre langyos tejbe morzsoljuk az élesztőt, adjunk hozzá 1-1 teáskanálnyi cukrot és lisztet, és hagyjuk kicsit kelni. A felfuttatott élesztővel és a többi hozzávalóból dagasszunk kelt tésztát, meleg helyen kelesszük a duplájára.

Lisztezett deszkán nyújtsuk ujjnyi vastagra, fánkszaggatóval vagy egy pohárral szaggassuk ki, és hagyjuk ismét megkelni. A tésztamaradékot ujjnyi csíkokra sodorva formázhatjuk tetszés szerint (nálunk amolyan „keresztezett szalag” formában sült ki)

Egyéb finomságok

Mákos kukorica

Ezt az ételt a nagyszüleim még morzsolt, főtt kukoricából készítették nagypéntekre, és a főzéséhez egy ősrégi kuktát használtak. A kukoricát forrásban lévő vízben kb. öt perc alatt megfőzöm, leszűröm, összekeverem két evőkanál mézzel (a harmadik a végére kell a locsoláshoz), a vaníliás cukorral és kevés porcukorral. Rászórom a mákot, átforgatom a kukoricával, majd egy külön tálra halmozom, és megszórom a maradék porcukorral. Tálaláskor kevés citromos mézzel meglocsolom.

Mákos kukorica 2

Hozzávalók sok személyre: 1-1,5 kg szárított, morzsolt kukorica (téli csemegekukorica), 50 dkg darált mák, ízlés szerint porcukor, mindig annyi víz, hogy a kukoricát főzés közben ellepje.

Elkészítés:

A kiválogatott kukoricát szűrőbe öntve, folyó víz alatt megmossuk. A megmosott kukoricát fazékba tesszük, vizet öntünk rá, és reggelig állni hagyjuk. Másnap feltesszük főni, ügyeljünk rá hogy mindig legyen rajta annyi víz, hogy ellepje a kukoricát, szükség esetén pótoljuk a vizet. Ha megfőtt a kukorica, szűrőkanállal kiszedjük a lábasból, jól lecsöpögtetjük és tálba rakjuk. Ráöntjük a kukoricára a darált mákot, jól összerázzuk, hogy mindenhova jusson belőle, ezután rátesszük a porcukrot, ezzel is jól összerázzuk, hogy finom, édesízű legyen a kukorica.

Dedelle

Hozzávalók

• 1 összmarok liszt
• víz
• só
• szilvalekvár
• darált mák
• cukor

Elkészítés:

A lisztből, pici sóval és annyi vízzel, hogy „gyenge legyen, de el lehessen nyújtani” tésztát gyúrunk, kinyújtjuk. Tojás nem kell bele, egyrészt régen spóroltak a tojással, másrészt megkeményítette a tésztát. Bejelöljük a közepét és a feléig „szemre berakjuk a lekvárt”. Ráhajtjuk a tészta másik felét, jól összenyomogatjuk a lekvár körül és felvágjuk derelyevágóval. Forrásban lévő vízben főzzük, kicsit tovább, mikor már feljött a víz színére (érdemes megkóstolni). Leszűrve darált mákkal átforgatjuk és ízlés szerint cukorral vagy a nélkül fogyasztjuk.

Krumplis derelye

Hozzávalók

• 50 dkg liszt
• 2 db tojás
• némi víz
• 50 dkg krumpli
• 2 tojássárgája
• tojásnyi zsír
• só

A krumplit héjában megfőzzük, még forrón meghámozzuk, áttörjük a krumplinyomóval. Sózzuk, hozzáadjuk a tojássárgáját és a zsírt. A lisztből a tojásokkal, némi sóval és egy kevés vízzel tésztát gyúrunk, vékonyra kinyújtjuk. A tészta egyik felére kis kupacokba tesszük a tölteléket, ráhajtjuk a tészta másik felét. A töltelék körül jól összenyomkodjuk a két tésztaréteget, hogy nehogy szétnyíljon főzés közben. Derelyevágóval felvágjuk. Forrásban lévő sós vízben, amibe egy kis zsírt is tettünk, megfőzzük a derelyéket. Leszűrjük, alaposan lecsepegtetjük és meglocsoljuk kevés olvasztott zsírral. Túróval, tejföllel tálaljuk. Lepirítva is finom.

Kovászos uborka

Hozzávalók

• uborka (az üveg méretétől függően)
• víz
• literenként 3 dkg só
• öregecske kapor
• 1 szelet pirítós kenyér

Elkészítés:

Az 5 literes uborkás üvegbe nagyjából 3 kiló uborka fér, én azonban nem szeretem teljesen teletenni, mert amikor beindul az erjedés, kifut a lé. A kovászolni való méret helyett én a kisebbeket szeretem. Az uborkákat alaposan megmosom, ehhez egy új mosogatószivacsot használok, olyat, aminek dörzsis az egyik oldala. Ezzel az uborka pici tüskéit könnyen le lehet szedni. Az uborka két végét levágom, hosszában behasítom, majd a másik végéről is az előző vágásra merőlegesen. Az így előkészített uborkákat beleállítgatom a tiszta üvegbe és közé kaprot teszek. Nem a friss, zsenge levelűt, hanem a már kissé vénebb virágzót vagy magba menőt.

Krumpli nudli

Hozzávalók

• 1 kg héjában főtt krumpli
• finomliszt, amennyit felvesz – kb 20-30 dkg
• 2 tojássárgája (elmaradhat)
• 2 evőkanál zsír
• só

  Elkészítés:

A héjában főtt krumplit áttöröm, megsózom, kicsit hűlni hagyom. Annyi liszttel gyúrom össze, amennyit felvesz – a krumplitól és a liszttől függően 20, de akár 30 dkg is lehet. Gyúrható, de kellően lágy tésztát kell kapjunk. Hagyományosan nem kerül bele tojás, de én néha teszek bele 2 tojássárgáját is (sőt, néha héjában főtt krumpli helyett maradék krumplipürét használok fel). Készíthetjük vajjal is, de az igazi ízét a zsírtól (házi sertészsír) kapja meg, ebből 1 evőkanálnyi kerül a tésztába. Az összegyúrt tésztát tojásnyi darabokra osztom és lisztezett deszkán ujjnyi vastag rudakká sodrom, amiket késsel darabolok fel 2 cm hosszúakra. (Lehet ujjnyi vastagra nyújtani a tésztát, késsel ujjnyi csíkokra vágni, majd így kialakítani a rudakat). Kevés liszttel megszórom őket, nehogy összetapadjanak, majd forrásban lévő, bő sós vízben megfőzöm a nudlikat. Amint feljönnek a víz felszínére, elkészültek. A maradék 1 evőkanál olvasztott zsírral összeforgatom. A tálalása többféle módon történhet. Lehet édesen, pirított zsemlemorzsával vagy darált mákkal és cukorral vagy lekvárral. Én abszolút sós párti vagyok, így vagy egyszerűen megsózom még egy kicsit, vagy tejföllel és/vagy túróval fogyasztom. Nagyon finom, ha kicsit lepirítjuk a nudlikat.