klarineniMindig megnézem a népviseletbe öltözött lányokat, asszonyokat, akár a templomban, akár a rendezvényeken. A szép palóc ruhákat már egyre kevesebben tudják elkészíteni. Varsányban Bárány Istvánné még mindig nagyon sok népviseletes ruhát megvarr. Klári néni kérésemre fogadott Kossuth úti otthonukban, és mesélt nekem arról, hogy hogyan, és kitől tanulta meg ezeknek a gyönyörű ruháknak a készítési módját.


Klári nénit is meg szoktam ám nézni a templomban, ha népviseletben van. Igaz, hogy nem értek ehhez, de fényképezéssel foglalkozó emberként, azt látom, hogy nagyon szép ruhákat hord, és a színeket is jól össze tudja válogatni. Szóval tudja viselni ezeket a ruhákat.

– Igen már többen is mondták, ha népviseletbe vagyok még a templomba sem úgy lépek be, mint szűk szoknyában. Sokszor mondom is, abba úgy kell menni. Fiatal koromban anyu mindig mondta is nekem, hogy tisztára olyan vagy, mint Kuris Tera nénéd Rimócon. Az is mielőtt belépett a templomba az ajtóban még megigazította magán a ruhát, az ingvállat, kihúzta magát, és úgy ment végig a templomon.

Klári néni akkor meséljen nekem a fiatalkoráról, az életéről, hogyan tanult meg varrni?

– Kuris Tera nenémet, aki Rimócon volt menyecske nagyon szerettem, ı nagyon sok mindenre megtanított engem a varrás terén. Régen Kuris szülémnek volt varrógépe, őhozzá sokan hoztak mindenféle varrni valókat, mert nagyon tudott ám ı varrni. A lányok közül nem nagyon akartak azon a gépen varrni, de én ha szabad volt a varrógép mindig odaültem. Tehát már kiskoromtól kezdve érdekelt ez a dolog. Nekem akkorában mindig az volt az álmom, hogy amikor üres volt a gép én odaülhessek, és megtanuljak rajta varrni. Mindig az volt a vágyam, hogy ez sikerülhessen, megtanuljak varrni. Már amikor láttam, hogy szülém elkezd varrni, én fogtam gyorsan egy rongyot, és odatelepedtem melléje tanulni. Vagy ha éppen nem volt ott, akkor gyakorolgattam azon a régi zinger varrógépen. Szüle megmutatta rajta, hogy hogyan kell kezelni. Emlékszem 10 éves lehettem, amikor a tehenekhez jártam Kuris szülémmel, ı leültetett maga mellé, és keresztszemeket kezdett el tanítani varrni nekem. Még most is megvannak azok a törülközők, amik akkor készültek. Szülém sokszor mondogatta nekem, hogy lányom sose leszel szegény, ha megtanulsz varrni, mert ha nem lesz pénzed, megvarrsz egy szoknyát vagy valamit, odaadják érte a pénzt, aztán mehetsz a boltba vásárolni. De igaza is volt néki, ezt már csak most látom. Amikor aztán szülém meghalt, nekünk már nem volt varrógépünk, mivel anyunak négy gyereke volt, sok volt a házkörül a munka, nem ért rá a varrásra. Kevés volt szegénynek az ideje, mivel két családot kellett eltartania Csano nagyapámat, meg persze bennünket is. Én akkorában Faragó nenémhez mentem le varrni tanulni. Neki is volt gépe és ha egy kis szabadidőm volt, hozzájártam tanulni. Nenémhez akkor nagyon sokan jártak varratni, megvarrta ı az ingvállat, szoknyát, mindent. Én még általános iskolás voltam, amikor neném megtanított szoknyát, szakácskát varrni, szoknyaszegések, paszpalérok elkészítésére, hímezni, sok mindenre. Még most is úgy varrok ahogyan a régiek tanítottak engemet. Van aki egészen másképpen varrja a ruhákat, mint én. Már tizenöt évesen neném felbíztatott, hogy varrunk nekem kerekszoknyát, és a segítségével meg is csináltam. Az ingvállat persze még akkor nem tudtam elkészíteni, mert nehéz ám azt megcsinálni, még most is van olyan asszony, aki már leélte az életét, de még most sem tudja megvarrni az ingvállat. Neném bezzeg azt mondta nekem, hogy addig nem megyek el tőle, míg meg nem tanulom. El is készült az első ingvállam, amit én csináltam magamnak, nagyon szépre sikeredett. Emlékszem a Tótpá Mariék lagzijára lett készen 65-ben. Még fényképen most is megtudom mutatni. A lakodalomra az egész garnitúra ruhámat meg tudtam csinálni, és viselni tudtam.

Tehát akkor a régi hagyományok szerint készíti el a viseletet?

– Igen. Hiszen én szülémtől kezdtem el tanulni, ı a saját anyjától és így tovább.

Az általános iskola elvégzése után mit tanult Klári néni?

– Az általános után nagyon messzire kerültem, Majkra mentem el tanulni mezőgazdasági szakmunkásiskolába. Amikor aztán onnan is kimaradtam 1966-ban, dolgoznom kellett járnom, a helyi szövetkezetben helyezkedtem el. Persze amikor a szabadidőm engedte még mindig varrogattam. 1967-ben férjhez mentem, aztán meglett a két gyermekem, én öt évig voltam GYES-en. Ezalatt az idő alatt pedig sapkákat, sapkakendőket horgoltam Varsányba, Rimócra, Sipekre. Sokan mondták akkor is nekem, hogy nagyon nagy a kézügyességem. GYES után visszamentem a Tsz-be dolgozni, de sokat betegeskedtem, gyengélkedtem, itthon is sok munka volt, építkeztünk. Aztán megalakult a Háziipar, vettünk egy varrógépet, és én azon dolgoztam. Tizenegy évig voltam a Háziiipar alkalmazásában.

Mit kellett ott csinálnia, miket varrt akkoriban?

– Könyvjelzıket, tőpárnákat, vállkendőket, blúzokat. Volt olyan, hogy a könyvjelző egy nap alatt négyezer darabot is meg kellett csinálnom, mert az elnök külföldre vállalt be egy nagy szállítmányt. Kihozták hozzám az anyagot méterben, ki kellett szabni, és be kellett szegni. Persze az egész család be volt fogva a munkába. Nagyon sokat kellett dolgoznom éjszaka, a család jött haza, ennivaló kellett, a ház körüli dolgokat is el kellett végezni. Így hát éjszaka is dolgoztam, persze pénz az nem nagyon volt. Akkor nagyon megtanultam a varrás minden csínyját-bínját, rávitt a kényszer a gép megszerelésére is. Tizenegy év után megbetegedtem, és azután álltam rá a bıszoknya készítésére. Ugyanis többen is kérdezgették tılem a faluban, hogy nem varrok, aztán gondoltam egyet, és válaszoltam, hogy de varrhatok. Hát így kezdődött el ismét nálam a lánykoromban tanultak folytatása. Persze, hogy megtudtam csinálni, hiszen megtanítottak rá, meg aztán saját magam is rájöttem sok mindenre. Jöhetett bármilyen munka, én mindent mindenkinek megtudtam csinálni. Sokat hímeztem is másoknak, pénzért. Én mindig azt mondtam, hogy előttem tehetetlen van, de lehetetlen nincs. Az élet sok mindenre megtanított. Volt úgy, hogy egész nap nyomtam a varrást, de már ebédre kellett valamit főznöm a gyereknek, aztán éjjel folytattam tovább a munkát, ritkán volt, amikor éjfélnek ezen a felén lefeküdtem. De nagyon szerettem, szeretem csinálni. Ha például beszedtem egy szoknyát, szerettem nézegetni, hogy milyen lesz, milyenre szárad, meg amikor a minták kialakulnak egy szakácskán. Úgy örültem neki, hogy nem is igaz.

A lánya, Ildikó sokszor felöltözött népviseletbe?

– İ három éves korától kerekszoknyába vitte a lobogót, nagy barátnők voltak a Manci lányával Bettivel. Minden ruhát én varrtam meg nekik, nagyon sokat jártunk velük a Szentkútra. Aztán később Máriás-lányok lettek, varrtuk is nekik Mancival a vasalt szoknyákat, s mentünk velük a búcsúkba. Amikor ők férjhez mentek, jött a Szita Magdi két lánya, akkor aztán nekik varrtam a ruhákat, öltöztettem őket, de Máriás-lányok az Ildikó ruhájában voltak ők is. Még most is öltöztetem őket, egy-egy ünnep alkalmával. Mostanában sokszor mondogatom is Ildikónak, hogy kiskorodban ahogy szerettél öltözködni, már most úgy nem szeretsz. Mondja is ı nekem sokszor, hogy pihenjél inkább édesanya, de én a pihenést feladom. Nekem minden vágyam az, hogy leüljek, és csináljak valamit, varrjak, hímezzek. Amikor régebben a kórházban voltam, többször is kérdezték tılem az orvosok, hogy honnan van bennem az a nagy élni akarás. Mert ők nem tudták, ha én hazajövök nagyon akarok élni, mert itthon vár rám a sok munka. Csak csodálkoztak rajta, hogy mit csinálok, miket varrok száz forintért. Kérdezték is tılem, hogy miért ilyen olcsón varrok, szegény a nép feleltem. Néha nem is mertem megmondani, ha kérdezték, hogy mivel tartoznak, mert nem tudtam, hogy van-e annyi pénze az illetőnek, amennyit kérni akartam. Megesett az is, hogy amit nappal megvarrtam, azt éjszaka szétszedtem, mivel nem tetszett. Ha pedig nem tudtam valamit megcsinálni, akkor ráültem a biciklire, és Rimócra mentem nenémhez. Amikor férjhez mentem, és anyósomékhoz kerültem, ı is sok mindenben segített nekem, meg sok mindent meg is tanított nekem. Anyósom sokszor azt mondta, hogy azt nem kérdezik meg, hogy mennyi ideig hímzel, vagy varrsz meg valamit, de viszont azt megkérdezik, hogy ki csinálta. Amikor a törököktől behozták azt a sok szép anyagot, én mindenkinek elvállaltam a varrást. Sokan nem tudták beszedni, mert kiugrott. Ha én egyszer begőzöltem, az utána már nem jött ki. Nagyon jók és szépek voltak azok az anyagok, igaz nehezen jöttem rá, hogy hogyan kell vele bánni. Pásztor Rozi sok mindent megmutatott nekem Rimócon, tőle lestem el, aztán magam is sok mindenre rájöttem. Amikor már a férjemmel utól értük magunkat, felépült a házunk, én is megengedhettem magamnak, hogy vegyek pár szoknyára való anyagot, de persze mindent magamnak csináltam meg. Mivel megbetegedtem, nem tudtam elmenni dolgozni, de otthon tudtam varrni. A jó Isten adott hozzá mindig erőt, és kitartást. Nagyon megnyugtat engem a varrás, nagy nyugalmat érzek ha leülök és ezt csinálhatom.

Tavaly amikor felöltözködtem népviseletbe magam is láttam, hogy Klári néninek milyen sok szép ruhája van. Azt hiszem több személyt is fel tudna egyszerre öltöztetni.

– Hát igen. Tavaly a fesztiválon lengyelek szerettek volna felöltözködni a varsányi népviseletbe. De mondták, hogy nagy baj van, mert nyolc személy szeretne felöltözködni. Persze ez nem jelentett akadályt, fel is tudtam mind a nyolcat öltöztetni. Örültek is neki nagyon, csinálták a fényképeket.

Mostanában vásárol-e még anyagokat, ruhákat?

– Ha látok valamilyen szép ruhát, vagy anyagot, még most is fáj a szívem. Persze van olyan is, hogy csinálok magamnak is.

Felmerült bennem a kérdés, hogy mi lesz majd ezzel a sok szép ruhával?

– Hát lehet, hogy nem kell majd ez senkinek, pedig nagyon sok pénz van benne, meg a sok munka. Néha gondolok rá, hogy már én is 61 éves vagyok, ha én nem csinálom, ugyan lesz-e valaki aki majd megcsinálja ezeket a ruhákat. Ha a hagyomány tovább él, majd el lehet őket adni. A kicsik, az ovisok is nagyon szépek ezekben a ruhákban, a hagyományok szeretetét csak így lehet kisgyermekkortól ápolni. Nekem sok kis ruhám is van, mondják is sokan, hogy adjam el, de én nem adom. Egyébként is ezeknek nincs ára, megsiratnám őket, hiszen ezek a saját munkáim. Majd itt marad, és a gyerekeim majd kezdenek vele valamit. Képzeld el van olyan kendőm, ami130 éves. Kézimunka, lyukkal vart madeirás minta, ami sima batisztra van készítve, a mintát saját maguk alakították ki a varrás során rajta. Sokat mondom is a gyerekeknek, hogy őrizzék ezt meg. Már más a világ. Egy felgyorsult, rohanó világ vesz körül minket, a mostani gyerekek már nem igazán a varrással, hímzéssel foglalkoznak, mint mi a gyermekkorunkban, ők már szabadidejükben tévéznek, számítógépeznek. Hiába a régi kor, amelyben gyermekként én is élhettem már letőnt. Mindegy, amíg tudok, én addig dolgozom, varrok. Majd meglátjuk mit hoz a jövő.

Szöveg, és fotó: Bárány Bernadett